|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 13 találat | lapozás: 1-13 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Sándor Klára 1996. január 13.A Csángószövetség múlt évi kudarca figyelmeztet arra, hogy új módszerekre van szükség, hiszen tavaly könyvégetés történt, elégették a moldvai csángóknak szánt könyveket és elüldözték a szövetség embereit. A Kriza János Társaság és a budapesti Lakatos Demeter Egyesület szervezésében január 12-13-án Sepsiillyefalván, a KIDA-központban megtartott, Csángó sorskérdések című konferencián új cselekvési stratégiát vázolt fel Kötő József, az EMKE főjegyzője. A moldvai csángók még nem asszimilálódott 60-70 ezres tömege nyelvileg megmenthető. Kötő József három kiemelt irányt tart fontosnak: az első a tudományosság és kultúra feladatait ölelné fel, a második a csángó értelmiség kialakítása, itt megfontolandó Csicsó Antalnak az átmeneti csángó nyelvváltozat kialakítására tett javaslata, a harmadik olyan közélet megteremtése, mely a Csángószövetség súlypontját áthelyezné Bákóba. Legalább a kétnyelvű iskolákat fel kellene állítani. Ferenczes István kifogásolta, hogy az RMDSZ parlamenti frakciójában nincs képviselője a csángó ügynek, ezért erre felkérik a frakciót. /Európa legelhagyatottabb gyermekei. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 17./ Az előadók között volt Pozsony Ferenc, Tánczos Vilmos, Benedek H. János, Tóth Erika, Lukács János, Kallós Zoltán Kolozsvárról, Halász Péter, Virt István Budapestről, Gazda József Kovásznáról. Tánczos Vilmos szerint mintegy 60 ezer moldvai csángó ért, tud és beszél magyarul. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 12., 13., 15./ 1880-ban az Amicul familiei című lap még így írt: Moldva két megyéjében a lakosok "csak magyarul beszélnek". "A mi államférfiaink megbocsáthatatlan bűne, hogy soha nem gondoskodtak ennek az elemnek az elrománosításáról". A cikkíró felszólított az elrománosításra, román iskolákat sürgetett és román papokat. - Tánczos Vilmos nyolcvannégy moldvai csángó falut keresett fel és megállapította: az asszimiláció feltartóztathatatlan. Néhány faluban, ahol zömében magyarok laknak /Pusztina, Lészped, Szitásfalu/, le lehetne fékezni az asszimilációt. - Csicsó Antal Szegeden végezte el a történelem-magyar szakot, majd hazajött, Csíkszeredában dolgozik, ő a Moldvai Csángómagyar Szövetség alelnöke. Szerinte legfontosabb Erdélyben, Csíkszeredában folytatni az iskoláztatást. Csicsó Antal Csángó apróábécé címen tankönyvet készített. /Benkő Levente: Csángó kérdések. Tanácskozás egy süllyedő hajóról. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 31./ Csicsó Antal: Apró ábécé - Abecedar marunt /Kolozsvár, 1995/ Alcíme: Magyar nyelvi alapismeretek moldvai csángó-magyar gyermekek részére. - A szerkesztésben közreműködött: Györffy Enikő, lektorálta: Borbáth Erzsébet és Sándor Klára - Készült az Erdélyi Tankönyvtanács ajándékaként 500 példányban.1996. május 7.A Klézsén született, Csíkszeredában élő történelemtanár, Csicsó Antal, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének alelnöke kétnyelvű ábécéskönyvet szerkesztett a moldvai csángók részére, ebből több faluba eljuttattak több száz példányt. Nagyon kevés helyen sikerült megszervezni, hogy magyarul jól tudó ember oktassa őket. Sokan félnek, mert elbocsáthatják munkahelyükről. Sok moldvai tájszólásban használt szóalakot belevett a könyvbe. Szeretne a lokálpatriotizmusra és egy újfajta öntudatra építeni. nem mindegyik csángó tud azonosulni az erdélyi magyarság értékrendjével, amely tőlük eléggé távol áll. A csángóknak nem márc. 15-e a nagy ünnep, hanem aug. 20-a, Szent István ünnepe. - Néptánc- és népdalmozgalmat akar elindítani a falvakban .- Táborozások szükségesek. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 7./ Csicsó Antal: Apró ábécé - Abecedar marunt /Kolozsvár, 1995/ Alcíme: Magyar nyelvi alapismeretek moldvai csángó-magyar gyermekek részére. - A szerkesztésben közreműködött: Györffy Enikő, lektorálta: Borbáth Erzsébet és Sándor Klára - Készült az Erdélyi Tankönyvtanács ajándékaként 500 példányban1996. december 5.Nemrég jelent meg az Erdélyi Múzeum, az Erdélyi Múzeum-Egyesület /EME/ folyóiratának új, honfoglalásnak szentelt száma /LVIII. évf., 1996. 1-2. füzet/. Jakó Zsigmond Ezerszáz esztendő című írásában leszögezte: "A honfoglalásról ugyanis ma már évezredes távlatból nézve állítható, hogy napjainkban is ható erejű, valódi fordulópontot jelentett nem csupán a magyar nép és a Kárpát-medence, hanem az egész közép-európai térség további sorsa szempontjából". Emellett olvasható több tanulmány, így Ferenczi István: Az erdélyi honfoglalás kérdése a régészeti leletek világánál című tanulmányában gazdag szakirodalmat használt fel és egészítette saját fél évszázados kutatómunkájának eredményével. Sokoldalú képet nyújtott Erdély honfoglalás kori viszonyairól. Számos vitatott kérdést, egészen új megvilágításba helyezett. A tanulmány sok tekintetben új fejezetet nyit Erdély honfoglalás kori értékelésében. Emellett olvasható több tanulmány, így Tonk Sándor: A magyarság megtelepedése Erdélyben a középkori magyar krónikák tükrében, Benkő Loránd: Ezeréves küzdelem a magyar nyelvért, Sándor Klára: A székely írás megíratlan története(i?), Faragó József: A szabófalvi hejgetés stb. / /Palkó Attila: Az Erdélyi Múzeum honfoglalásnak szentelt száma.= Szabadság (Kolozsvár), dec. 5./2012. március 3.Rovásírásunk első említéseRovásírás-kutatásunkban általános meglátás, hogy a Kárpát-medencei magyarságnak ezt az írásfajtáját először Kézai Simon említette a 13. század végén írt latin nyelvű gesztájában. Íme három vélemény: ”Kézai Simon mester az első író, ki (…) a székelyeknél még a kereszténység fölvétele után is gyakorlatban volt külön írásról értesít minket” (Fischer Károly Antal, 1889). ”A székelyek írására vonatkozó első adatot Kézai Simonnak a 13. század nyolcvanas éveiben írott krónikájában találjuk” (Vékony Gábor, 1987). Nyilván, az adatot magam is átvettem, s idéztem Kézai Simon 1282–83 táján írt megfogalmazását: a székelyek “…a blakokkal összeelegyedve, mint mondják, azok betűit használják.” (Nemzeti kincsünk: a rovásírás. Székelyudvarhely, 1998). Most módosítunk az állásponton, ugyanis olyan “adalék” került elő, amelyet nem hagyhat fígyelmen kívül a további kutatás. Jámbor Márk szép cikket írt Hitvilágunk kiirtása címmel, amely a budapesti Karpatia folyóiratban jelent meg (VII. évf. 2. 2007. február). Ezt írta: “1245-ben, Almás várában, Erdélyben folytatták le a Csele fia Kosán mágus elleni eljárást, amelynek leírásában szó van pogányul írott pálcikákról, melyekről a vádlott a gyógyfüvek neveit és a betegségek démonjai elleni imádságokat olvasta le.” A megfogalmazás annyira pontos, hogy föl sem merülhet a “pálcák” összetévesztésének lehetősége a pásztorok számadóbotjával. Kimondottan betűhasználatról van szó, növényneveket és imádságokat rögzített a mágus. S tette mindezt Kézai Simon előtt közel negyven esztendővel. Hasonló megmódolású “eszköz” a későbbiekben is előfordul. Sándor Klára: A bolognai rovásemlék (Szeged, 1991) című könyvében részletesen taglalta azt a gyergyói eredetű rovásbotot, amely 15. század végi naptári ünnepeket, bibliai neveket és ábécét tartalmazott. Nagyon is témakörünkbe vág Bél Mátyás: De vetere litteratura Hunno-Scythica című könyve, amely Lipcsében jelent meg 1718-ban. Egyik adaléka egy Túróc megyei juhászról szól, akinek gyenge volt a memóriája, s a Miatyánkot “…ismeretlen betűkkel belemetszette egy botba, de még így sem tudta emlékezetből elmondani, ha nem volt kéznél a dikája, amiről úgy olvasott, mintha az ima írásba lett volna foglalva.” Nos, 1245-től 1718-ig 473 esztendő telt el, s a rovásírás még ragyogóan funkcionált a Székelyföldön kívül is. Tehát rovásírásunk összmagyar voltát nem lehet kétségbe vonni. Bél Mátyás tevékenységéről magam külön tanulmányban számoltam be (In. Rovásíró őseink. Korond, 1995. 118-127). Cikkünkhöz – szemléltetésképpen – Erdély legkorábbi feliratának, a torjai emléknek a rajzát mellékeljük (11. századi). Olvasata: KáSZO(N) vagy KáSZON (á ugratva). Ráduly János Népújság (Marosvásárhely) 2014. június 4.Könyv jelenik meg a székely rovásírást övező mítoszokrólA történelem során még soha ennyien nem ismerték a magyar nyelv hangjait jelölő székely betűket, mint ma – mondta a vasarnapihirek.hu-nak Sándor Klára, a Szegedi Tudományegyetem docense, akinek a napokban megjelenő, A székely írás nyomában című kötetének egyik fő célkitűzése e jelrendszert övező hamis mítoszok lerombolása. A szakember szerint a manapság a jól jövedelmező iparággal felvértezett szubkultúrák termékeiként, akár helynévtáblákként szembejövő feliratok a politikai szándék, a hagymázas múltábrándok, kitalációk igenlésével szemben ellenérzéseket is szültek – amelyek azonban jórészt szintén tévhiteken alapulnak. A szélsőjobbhoz való kötés sem véletlen – említi a nyelvtudományok kandidátusa –, hiszen a Jobbik parlamenti javaslatokkal szeretné szimbolikusan magához vonni a székely írást. Sándor Klára emlékeztetett rá, hogy a „Rovástáblák Atyja”, Szegedi Csanád „pálfordulásáig” számtalan helységtábla-állításnál volt jelen. Persze sokan hisznek nekik, amit elsősorban a magyar oktatás hiányosságának róhatunk föl, hiszen ha ritkán, akkor is felszínesen ismertet meg a magyarság egy részének ezen kultúrkincsével, mely az évszázadok során folytonosan fönnmaradt – magyarázta. Néha idegesítő „Sok embert ezért is idegesíthetnek a feliratok, és azért is, mert nem tudják elolvasni őket” – mondja Sándor Klára, aki azt a tudományos körökből terjedő mítoszt is könnyedén cáfolja, miszerint a székely írás pusztán a 16. századi magyar humanisták kreálmánya lenne, mellyel a székelyek hun-szkíta eredetét kívánták bizonyítani. Az első székely írásos nyelvemlékeink ugyanis a 13. század végéről, a 14. század elejéről származnak: templomi kapuoszlopon, keresztelőmedence peremén találhatók Székelyföldön. Ahogy a mai székely ábécék, úgy a történeti jelrendszer is az identitás jelölésére szolgált – emeli ki Sándor Klára. „Egyesek a magyarsághoz, mások a cserkészekhez, valakik a Jobbikhoz való tartozásként azonosítják a székely írást, ahogy természetesen a székelyek a saját identitásukként kezelhetik. Nincs kizárólagosság, sokféleség van” – tette hozzá. Nem terjedt el széles körben Ami biztos, az írás a székelyek körében sem volt széles körben elterjedve, hiszen az írásbeliség a steppei népek esetében sem volt általános. De a Székelyföldön kívül magyarországi jelenlétéről sem tudunk a 13-15. század időszakában, az pedig kizártnak tekinthető, hogy a latin betűs írás konkurense lett volna, vagy hogy a papok üldözték volna . Ami a jelen használatot különlegessé teszi, az az, hogy egy közösség felújít egy korábbi ábécét, ismét használatba helyezi, betűkészletét a mai helyesíráshoz alakítja, ha ellentmondásosan is: a történeti ábécé például nem jelölte a hosszú hangokat – emlékeztet a rovott jelenű jelrendszer fontosságára a tudományos szemléletű, közérthetően megírt könyv szerzője. maszol.ro 2014. augusztus 23.Ünnepi tanácsülésen koccintottak a testvérvárosok küldötteiMár hagyománynak számít, hogy az Aradi Napok rendezvénysorozat keretén belül egy közös, ünnepi tanácsülésen ülnek össze a testvérvárosok küldöttei. Idén sem volt ez másként, pénteken délelőtt, a városháza dísztermében Gheorghe Falcă aradi polgármester és Bognár Levente alpolgármester fogadta Pécs, Gyula, Zrenjanin (Nagybecskerek, Szerbia), illetve Prága V. kerületének képviselőit. Arad polgármestere – aki igyekezett emlékeztetni a jelenlevőket arra, hogy mandátumának 10. évét tapossa – köszöntőjében hangsúlyozta: büszke arra, hogy mind a négy településsel testvérvárosi kapcsolat alakult ki, ugyanakkor reméli, együttes erővel sikerül támogatni Arad jelölését az Európa kulturális fővárosa cím elnyerésére. Egyébként a beszédek is erre a témára irányultak, a nemes célkitűzés fontosságáról Andó András, a pályázatot meghirdető Arad, Európa Kulturális Fővárosa 2021 Szövetség elnöke beszélt. Felszólalt dr. Páva Zsolt pécsi polgármester, Galbács Mihály gyulai alpolgármester, Duško Radović, zrenjanini alpolgármester és nem utolsó sorban Jiří Vitha, Prága V. kerületének tanácsosa. Amint azt a Nyugati Jelen megírta, a tanácsülésen egy Pro Urbe és több Kiválósági díj is gazdára talált. Előbbit post mortem a tavaly júliusban elhunyt, ’51-es születésű Sándor István műépítésznek ítélték oda. Arad egyik emblematikus szakembere – aki tévés operatőrként is sikeresen megállta a helyét, többek között az MTV és a Duna TV aradi stábjának oszlopos tagja volt – nevéhez számos építészeti projekt fűződik. Összetett városrendezési tanulmányokat, terveket készített, műemlékeket restaurált, templomokat, tömbházakat tervezett stb. Együttműködött a Hirschl-ház és a Régi színház, valamint a Csiky Gergely Főgimnázium felújításában, koordinálta az egykori Tűzoltótér (Megbékélési park) átrendezését, kulcsszerepet játszott a Szabadság-szobor visszaállításában és még sorolhatnánk. A díjat lánya, Zelenák Andrea vette át, de az eseményt könnyes szemmel követte a kiváló szakember édesanyja is. Utóbbi a Nyugati Jelennek így vélekedett: „Kicsit elkéstek, erre gondoltam, amikor megtudtam, hogy a fiamat is kitüntetik. Megérdemelte a díjat, hisz végigdolgozta az életét. Kár, hogy nem személyesen vette át, hogy ő is érezhesse: munkáját elismerik. Szívvel-lélekkel csinálta, amit csinált, igazi aradi volt, aki az ő városáért mindent megtett” – nyilatkozta Sándor Klára. Zelenák Andrea, úgy érzi, édesapja kézzelfogható örökséget hagyott hátra a városnak, kár, hogy ezt élete során nem értékelték kellőképp. Kiválósági díjat kapott továbbá: Ştefan Oroian festő, grafikus, szobrász, Virgil Jireghie fotóművész, Vadász Ernő nyugalmazott testnevelő tanár, Jigău Adrian-Ioan sportoló, Mircea Potocean tanár, Nicolae Blaga üzletember, Lars T Gareberg svédországi lutheránus pap és nem utolsó sorban Tiberiu Ţiganu sporttörténet-író. A díjátadások után a jelenlevők pezsgővel koccintva oldották a hangulatot. Sólya R. Emília, Nyugati Jelen (Arad) 2014. október 13.Nyelv és TudományMagyar aranykor Moldvában A csángók életéről beszámoló írások régebben és ma is inkább a szegénységről, kiszolgáltatottságról, kirekesztettségről szólnak – nem alaptalanul. De nem volt mindig így: a moldvai magyarok a 14–16. században befolyásosak voltak a vajda udvarában, és viszonylagos jómódban éltek. Erről keveset hallunk – itt az ideje pótolni! Arról többféle – bár nem egyformán alátámasztható – nézet létezik, hogy mikor kerültek a csángók ősei Moldvába, erről volt már szó korábban. A leginkább alátámasztható nézetet szerint, akár éltek magyarok a mongol fennhatóság előtt a Kárpátoktól keletre, akár nem, a csángók elődei nemigen lehettek köztük, nagyobb tömegben semmiképp sem élték volna túl a nomád inváziót. A 14. századi érkezés mellett többféle tudományág tanúskodik, és megjelennek a moldvai magyarok életéről szóló írott források is. 14. század: a moldvai megtelepedés A Moldvai Fejedelemség megalapítása a magyar király, Nagy Lajos (1342–1382) támogatásával történt: miután 1345-ben Lackfi András legyőzte a tatárokat, a Magyar Királyság birtokába került a Kárpátoktól a Dnyeszterig terjedő terület, s itt határvédelmi sávot hoztak létre. A terület uralkodójává Nagy Lajos Dragoş máramarosi (román) vajdát tette meg, a csángók elődeinek első csoportjai minden valószínűség szerint szintén vele érkeztek. A Moldvába települők között más magyarországi csoportok tagjai, jászok és szászok is voltak, az előbbiek alapíthatták Jászvásárt (Iaşi), róluk későbbi adataink nemigen vannak. A szászokról annál inkább: Észak-Moldvában egészen a 17. század végéig jelen voltak, és jelentős szerepük volt a városi életben, például Moldvabányán, Kutnárban, Szucsáván, Szeretvásáron, Németvásáron. A nyelvjárástörténeti megfontolások arra mutatnak, hogy a magyar csoportok Erdély északi részéről, a Mezőségből, illetve az ezzel összefüggő Szamos-völgyi területekről érkeztek Moldvába. Néprajzi kapcsolataik – viseletük, eszközeik, szokásaik, építkezési módjuk stb. – is ehhez a területhez kötik őket. A Moldvába település a Kárpátok északkeleti hágóin, a Radnai és a Borgói hágón keresztül, a Beszterce és a Moldva folyók mentén át történhetett. Első telepeiket is itt, Észak-Moldvában hozták létre, valószínűleg első betelepülőként – erre utal, hogy nemcsak a településnevek, hanem a hegy- és folyónevek is magyar eredetűek ezen a vidéken. Nem sokkal később, még a 14. század folyamán, tovább terjeszkedtek dél felé is, falvaik zárt láncot alkottak Szucsávától a Tatros folyó torkolatáig. A települések jórészét a 14. századi helynévadási szokásoknak megfelelően a -falva utótaggal képezték. 15. század: az aranykor A Moldvai Fejedelemség nagyon korán, alapítása után alig egy évtizeddel ténylegesen függetlenedett Magyarországtól, de a névleges függőség egy ideig még fennállt. Az 1370-es években vert első moldvai pénzen az Anjou címer (Nagy Lajos címere) is látható, és a magyar befolyás még sokáig erős maradt. Ezzel lehet összefüggésben az is, hogy a 14–15. században több moldvai vajdának is magyar felesége volt. A fejedelmi udvar belső emberei között a korabeli oklevelek sok magyart említenek, s rajtuk kívül számos birtokost is. A Moldvai Fejedelemség katonailag továbbra is a magyar érdekszférába tartozott, keleti határait a 15. században a magyar királyok erősítették meg, most már nem a mongolok, hanem az Oszmán Birodalom ellen. De magyar irányítás alatt álltak a moldvai katolikusok is. Az 1370-ben alapított szeretvásári, az 1382-ben alapított argyesi és az 1423-ban alapított moldvabányai püspökség egyaránt az esztergomi érsek fennhatósága alá tartozott, püspökeiket a magyar király nevezte ki. Szorosan kötődött anyakolostorához az erdélyi csíksomlyói ferences kolostor filiáléjaként 1412-ben létrejött bákói ferences kolostor. A 14–15. században a moldvai (magyar és szász) katolikusok nemcsak szabadon gyakorolhatták vallásukat, hanem a vajdák kifejezett támogatását is élvezték. A magyaroknak és a szászoknak egyébként fontos szerepük volt a városi élet kialakításában: a kézművesipar és a kereskedelem szinte kizárólag az ő kezükben volt. A 15. században megalakultak az első moldvai céhek (pl. ácsok, fazekasok, szabók céhei), és kereskedelmi kapcsolatok alakultak ki az erdélyi és a galíciai városokkal. A magyar alapítású Bákó ebben az időben vált fontos kereskedelmi központtá, szerepét a ferences kolostor tovább növelte. A kereskedelem virágzására utal az is, hogy a területen sok -vásár utótagú helynév van, s ezek jórészt lefedik Moldva egész területét (például Jászvásár, Aknavásár, Németvásár, Tatrosvásár, Románvásár stb.). A történeti adatok szerint a moldvai vásárok messze földön híresek voltak. A magyar hatást mutatják azok a kölcsönszavak, amelyek ebben az időben kerültek a magyarból a románba. Ezek többsége az állami élettel, a közigazgatással, a katonasággal, a városi élettel kapcsolatos, pl. ’vitéz’, ’kard’, ’apród’, ’zsold’, ’ispán’, ’bíró’, ’deák’, ’polgár’, ’(kézműves) mester’ stb. A legkorábbi telepesek zöme azonban földműves volt, s tulajdonképpen a mezőgazdaságból éltek a kézművesiparral foglalkozók és a kereskedők is. Ezeknek a földműveseknek a jó része valószínűleg a jobb lehetőségek reményében, s az erdélyi nehéz körülmények miatt – ekkortájt háborúskodás dúlt és járvány pusztított Erdélyben – települt át a Kárpátok keleti oldalára. A gazdálkodásra kiválóan alkalmas föld jól termett, az állattenyésztés is jelentős volt: különösen a moldvai lovak voltak híresek, de számottevő volt az ökörkivitel is. Különösen a Szeret északi részén volt fontos a bortermelés: a híres kotnári szőlőket művelői, a magyar telepesek a 15. század végén adták el a vajdának; de termesztettek szőlőt Bákó és Tatros vidékén is. A falvak folyók mentén épültek, s a területen ekkor még nagy erdőségek is voltak, így halban, vadban sem volt hiány. A faluközösségek nagy önállósággal bírtak: lakosaik szabadparaszti sorban éltek, földesúr alá nem tartoztak, hanem ún. răzăşok, azaz részesek voltak: a falu birtokában lévő közös földön gazdálkodtak, egymás között fölosztva a határt. Szükség esetén peres ügyeikkel közvetlenül a vajdához fordulhattak, s neki fizettek adót is; a falu ügyeit önrendelkezéssel irányították: maguknak választották bíráikat és az esküdteket, maguk szerződtették a papot és a tanítót. 16. század: gazdasági stabilitás, népességnövekedés A 14–15. században a Moldva és a Beszterce fölső és középső folyásának lakossága még javarészt magyar lehetett, összeköttetéseik eredeti kirajzási területükkel, a Szamos-völgyi–mezőségi magyarsággal ebben a korban folytonosak voltak. A kapcsolatok a 16. század folyamán szakadtak meg, amikor ezeknek az északnyugati telepeknek nagy része elrománosodott; ezzel a magyar települések súlypontja fokozatosan Románvásár vidékére tolódott el. A nem székely magyarsággal egy időben – bár náluk jóval kisebb létszámban – már a 14–15. században is érkeztek székelyek Moldvába, nyugati irányból. Telepeiket a Kárpátokhoz közelebb, a Tatros völgyében és a Tázló, az Ojtoz és a Tatros összefolyásának vidékén hozták létre, a helynévi adatokból következtethetően első betelepülőként. A terület a 14. században csak földrajzilag tartozott Moldvához: néprajzilag Székelyföld része volt, s az Ojtozi és a Gyimesi szoroson át földrajzilag is szoros kapcsolatban állt Erdéllyel. Ez Moldva egyetlen sóvidéke, és a sóbányák első művelői székelyek voltak: erre utal a magyar helynévi anyagon kívül az is, hogy az itteni sókitermeléssel kapcsolatos román terminusok magyar eredetűek, pl. a ’sóvágó munkás’ jelentésű şaugău (< magyar sóvágó), céhük első embere a birău (< magyar bíró), a bányák felügyelője a cămăraş (< magyar kamarás), és Tatrosnak még a 17. században is katolikus magyar şoltuza, azaz soltésza (városbírája) volt. Tatros vidékére a folyamatos székely betelepülés mellett 1436-tól mintegy fél évszázadon át viszonylag nagy tömegben érkeztek huszita menekültek a Szerémségből és Dél-Erdélyből, később Pozsony környékéről is – Németi György 1566-ban Tatrosban fejezte be a Huszita bibliát. A 16. század nem hozott sok változást a gazdasági és a társadalmi vonatkozásokban: a moldvai magyarság továbbra is megtartotta szerepét a vajdai udvarban, a kereskedelemben, a városi életben: Moldva húsz kerületéből 1591-ben kilenc magyar vagy német domináns mezőváros volt. Változatlan maradt a falvak önállósága is, és fenntartották az élénk a kapcsolatot az erdélyi városokkal. A moldvai magyarok lélekszáma a 16. század végéig folytonosan növekedett. Az északi területeken megszakadt ugyan az összeköttetés a Szamos-völgyi magyarsággal, mert a Szeret és a Moldva felső folyása körül lévő korábbi magyar települések elrománosodtak, és a városokban már mindenhol, sőt északon helyenként a falvakban is vegyes román–magyar települések jöttek létre, bár megtartva a különállást, azaz elkülönült város- vagy falurészekben települve. A Románvásár vidéki magyarság gyarapodása miatt újabb kirajzásokkal falvakat alapítottak a Szerettől keletre, és kapott innen utánpótlást a Bákó vidéki, déli terület is. A 16. században egyre nagyobb tömegekben érkeztek székelyek Moldvába, főként a jobb életlehetőségek reményében. Az 1560-as években a székely kivándorlás tömegessé vált, a század végén pedig már őriztették a hágókat az erdélyi fejedelmek, hogy megakadályozzák a Moldvába költözést. E székely áttelepülők egy része minden bizonnyal olyan Bákó környéki falvakba települt be, ahol már élt korábbi, nem székely eredetű magyar lakosság. Egy 1591-ben készült részletes adóösszeírás alapján Moldva összlakossága a 16. század végére kb. 200 000 főre tehető. Ebből mintegy 15000–20000 volt katolikus, nagyobbik részük, 11000–15000 magyar, a többi szász. Ez azt jelenti, hogy Moldva lakosságának kb. 6–8 százaléka volt magyar a 16. század végén. A század végére kialakult a később – egészen a 20. századig – fennmaradó helyzet, nevezetesen hogy a moldvai magyarság két központ körül helyezkedik el: északon Románvásár, délen pedig Bákó környékén. Sötét felhők Moldva katonai és politikai helyzetében időközben nagy változások következtek be. Magyarország 1526-ban elszenvedett veresége után az oszmán seregek elfoglalták az ország középső részét, s az ország három részre szakadt. A Magyar Királyság összeroppanása azzal is járt, hogy Moldvában is elvesztette katonai jelentőségét: a Dnyeszternél korábban emelt védelmi vonal megsemmisült, így 1538-tól krími tatár és oszmán hadak portyáztak Moldvában, s bár a vajdaság adót fizetett a szultánnak, tényleges megszállására – ahogyan például a Balkánon történt – nem került sor. A katolikus egyházi életben történt változások nem voltak ennyire drasztikusak, de a 16. században kezdődtek azok a gondok, amelyek az elkövetkező évszázadokban nemcsak sok keserűséget okoztak a moldvai magyarságnak, hanem asszimilálódásukat is nagy mértékben elősegítették. Bár a moldvai vajdák közül kettő, Nyúzó István (Stefan Rares Belicine) 1551–1552-ben, illetve Rettenetes János (Ioan-Vodă cel Cumplit) 1572-ben üldözte a katolikusokat, a vajdák többsége továbbra is türelmet mutatott irányukban, vagy egyenesen támogatta őket. A bajok egyik forrása ismét a magyarországi helyzet megváltozása volt: a 16. századra Magyarország nagy része protestánssá vált, jelentősen csökkent a katolikus papok száma, így Moldvába nemigen tudtak többé lelkészt küldeni. Az addig folyamatos magyar kapcsolatok megszakadtak: 1574-ben leégett a csíksomlyói obszerváns ferenceseknek helyet adó bákói kolostor, s területüket elfoglalva 1580-ban a rendház újjáépítésébe már a minoriták kezdtek. Ennek a későbbiekben azért volt nagy jelentősége, mert a katolikus élet központja 1597-től évszázadokra Bákó lett – ekkor helyezték ide a moldvai püspökséget. Magyarország egyházjogilag is elvesztette Moldvát, mert a területet a szófiai érsekség fennhatósága alá helyezték. A Vatikánnal szimpatizáló Sánta Péter vajda a protestantizmus moldvai térhódítását megakadályozandó 1588-ban jezsuitákat hívott Moldvába, s mivel a missziót a lengyel rendfőnök küldte, ezzel a lengyel katolikus egyház is megjelent Moldvában. A század végére így négy, különböző érdekeltségű katolikus szervezet volt itt jelen: a püspökség által felügyelt világi papság mellett a jezsuiták és a ferences rend mindkét ága. A következő időkben ezek egymás közötti torzsalkodása határozta meg a moldvai katolikus magyarság sorsát. Sándor Klára Irodalom Baker, Robin 1997. On the origin of the Moldavian Csángós. The Slavonic and East European Review 75. Benda Kálmán 1989. Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467—1706. I—II. Benkő Loránd 1989. A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögéből. Magyar Nyelv 85. Kiss Lajos 1987. Magyar helységnevek a Keleti-Kárpátokon túl. Magyar Nyelvőr 111. Lükő Gábor 1935. Havaselve és Moldva népei a X–XII. században. Ethnographia 46. Mikecs László (1941/1989). Csángók. nyest.hu/hirek/magyar-aranykor-moldvaban 2015. február 6.Csángók – Magyar aranykor MoldvábanA csángók életéről beszámoló írások régebben és ma is inkább a szegénységről, kiszolgáltatottságról, kirekesztettségről szólnak – nem alaptalanul. De nem volt mindig így: a moldvai magyarok a 14–16. században befolyásosak voltak a vajda udvarában, és viszonylagos jómódban éltek. Erről keveset hallunk – itt az ideje pótolni! Arról többféle – bár nem egyformán alátámasztható – nézet létezik, hogy mikor kerültek a csángók ősei Moldvába, erről volt már szó korábban. A leginkább alátámasztható nézetet szerint, akár éltek magyarok a mongol fennhatóság előtt a Kárpátoktól keletre, akár nem, a csángók elődei nemigen lehettek köztük, nagyobb tömegben semmiképp sem élték volna túl a nomád inváziót. A 14. századi érkezés mellett többféle tudományág tanúskodik, és megjelennek a moldvai magyarok életéről szóló írott források is. 14. század: a moldvai megtelepedés A Moldvai Fejedelemség megalapítása a magyar király, Nagy Lajos (1342–1382) támogatásával történt: miután 1345-ben Lackfi András legyőzte a tatárokat, a Magyar Királyság birtokába került a Kárpátoktól a Dnyeszterig terjedő terület, s itt határvédelmi sávot hoztak létre. A terület uralkodójává Nagy Lajos Dragoş máramarosi (román) vajdát tette meg, a csángók elődeinek első csoportjai minden valószínűség szerint szintén vele érkeztek. A Moldvába települők között más magyarországi csoportok tagjai, jászok és szászok is voltak, az előbbiek alapíthatták Jászvásárt (Iaşi), róluk későbbi adataink nemigen vannak. A szászokról annál inkább: Észak-Moldvában egészen a 17. század végéig jelen voltak, és jelentős szerepük volt a városi életben, például Moldvabányán, Kutnárban, Szucsáván, Szeretvásáron, Németvásáron. A nyelvjárástörténeti megfontolások arra mutatnak, hogy a magyar csoportok Erdély északi részéről, a Mezőségből, illetve az ezzel összefüggő Szamos-völgyi területekről érkeztek Moldvába. Néprajzi kapcsolataik – viseletük, eszközeik, szokásaik, építkezési módjuk stb. – is ehhez a területhez kötik őket. A Moldvába település a Kárpátok északkeleti hágóin, a Radnai és a Borgói hágón keresztül, a Beszterce és a Moldva folyók mentén át történhetett. Első telepeiket is itt, Észak-Moldvában hozták létre, valószínűleg első betelepülőként – erre utal, hogy nemcsak a településnevek, hanem a hegy- és folyónevek is magyar eredetűek ezen a vidéken. Nem sokkal később, még a 14. század folyamán, tovább terjeszkedtek dél felé is, falvaik zárt láncot alkottak Szucsávától a Tatros folyó torkolatáig. A települések jórészét a 14. századi helynévadási szokásoknak megfelelően a -falva utótaggal képezték. 15. század: az aranykor A Moldvai Fejedelemség nagyon korán, alapítása után alig egy évtizeddel ténylegesen függetlenedett Magyarországtól, de a névleges függőség egy ideig még fennállt. Az 1370-es években vert első moldvai pénzen az Anjou címer (Nagy Lajos címere) is látható, és a magyar befolyás még sokáig erős maradt. Ezzel lehet összefüggésben az is, hogy a 14–15. században több moldvai vajdának is magyar felesége volt. A fejedelmi udvar belső emberei között a korabeli oklevelek sok magyart említenek, s rajtuk kívül számos birtokost is. A Moldvai Fejedelemség katonailag továbbra is a magyar érdekszférába tartozott, keleti határait a 15. században a magyar királyok erősítették meg, most már nem a mongolok, hanem az Oszmán Birodalom ellen. De magyar irányítás alatt álltak a moldvai katolikusok is. Az 1370-ben alapított szeretvásári, az 1382-ben alapított argyesi és az 1423-ban alapított moldvabányai püspökség egyaránt az esztergomi érsek fennhatósága alá tartozott, püspökeiket a magyar király nevezte ki. Szorosan kötődött anyakolostorához az erdélyi csíksomlyói ferences kolostor filiáléjaként 1412-ben létrejött bákói ferences kolostor. A 14–15. században a moldvai (magyar és szász) katolikusok nemcsak szabadon gyakorolhatták vallásukat, hanem a vajdák kifejezett támogatását is élvezték. A magyaroknak és a szászoknak egyébként fontos szerepük volt a városi élet kialakításában: a kézművesipar és a kereskedelem szinte kizárólag az ő kezükben volt. A 15. században megalakultak az első moldvai céhek (pl. ácsok, fazekasok, szabók céhei), és kereskedelmi kapcsolatok alakultak ki az erdélyi és a galíciai városokkal. A magyar alapítású Bákó ebben az időben vált fontos kereskedelmi központtá, szerepét a ferences kolostor tovább növelte. A kereskedelem virágzására utal az is, hogy a területen sok -vásár utótagú helynév van, s ezek jórészt lefedik Moldva egész területét (például Jászvásár, Aknavásár, Németvásár, Tatrosvásár, Románvásár stb.). A történeti adatok szerint a moldvai vásárok messze földön híresek voltak. A magyar hatást mutatják azok a kölcsönszavak, amelyek ebben az időben kerültek a magyarból a románba. Ezek többsége az állami élettel, a közigazgatással, a katonasággal, a városi élettel kapcsolatos, pl. ’vitéz’, ’kard’, ’apród’, ’zsold’, ’ispán’, ’bíró’, ’deák’, ’polgár’, ’(kézműves) mester’ stb. A legkorábbi telepesek zöme azonban földműves volt, s tulajdonképpen a mezőgazdaságból éltek a kézművesiparral foglalkozók és a kereskedők is. Ezeknek a földműveseknek a jó része valószínűleg a jobb lehetőségek reményében, s az erdélyi nehéz körülmények miatt – ekkortájt háborúskodás dúlt és járvány pusztított Erdélyben – települt át a Kárpátok keleti oldalára. A gazdálkodásra kiválóan alkalmas föld jól termett, az állattenyésztés is jelentős volt: különösen a moldvai lovak voltak híresek, de számottevő volt az ökörkivitel is. Különösen a Szeret északi részén volt fontos a bortermelés: a híres kotnári szőlőket művelői, a magyar telepesek a 15. század végén adták el a vajdának; de termesztettek szőlőt Bákó és Tatros vidékén is. A falvak folyók mentén épültek, s a területen ekkor még nagy erdőségek is voltak, így halban, vadban sem volt hiány. A faluközösségek nagy önállósággal bírtak: lakosaik szabadparaszti sorban éltek, földesúr alá nem tartoztak, hanem ún. răzăşok, azaz részesek voltak: a falu birtokában lévő közös földön gazdálkodtak, egymás között fölosztva a határt. Szükség esetén peres ügyeikkel közvetlenül a vajdához fordulhattak, s neki fizettek adót is; a falu ügyeit önrendelkezéssel irányították: maguknak választották bíráikat és az esküdteket, maguk szerződtették a papot és a tanítót. 16. század: gazdasági stabilitás, népességnövekedés A 14–15. században a Moldva és a Beszterce fölső és középső folyásának lakossága még javarészt magyar lehetett, összeköttetéseik eredeti kirajzási területükkel, a Szamos-völgyi–mezőségi magyarsággal ebben a korban folytonosak voltak. A kapcsolatok a 16. század folyamán szakadtak meg, amikor ezeknek az északnyugati telepeknek nagy része elrománosodott; ezzel a magyar települések súlypontja fokozatosan Románvásár vidékére tolódott el. A nem székely magyarsággal egy időben – bár náluk jóval kisebb létszámban – már a 14–15. században is érkeztek székelyek Moldvába, nyugati irányból. Telepeiket a Kárpátokhoz közelebb, a Tatros völgyében és a Tázló, az Ojtoz és a Tatros összefolyásának vidékén hozták létre, a helynévi adatokból következtethetően első betelepülőként. A terület a 14. században csak földrajzilag tartozott Moldvához: néprajzilag Székelyföld része volt, s az Ojtozi és a Gyimesi szoroson át földrajzilag is szoros kapcsolatban állt Erdéllyel. Ez Moldva egyetlen sóvidéke, és a sóbányák első művelői székelyek voltak: erre utal a magyar helynévi anyagon kívül az is, hogy az itteni sókitermeléssel kapcsolatos román terminusok magyar eredetűek, pl. a ’sóvágó munkás’ jelentésű şaugău (< magyar sóvágó), céhük első embere a birău (< magyar bíró), a bányák felügyelője a cămăraş (< magyar kamarás), és Tatrosnak még a 17. században is katolikus magyar şoltuza, azaz soltésza (városbírája) volt. Tatros vidékére a folyamatos székely betelepülés mellett 1436-tól mintegy fél évszázadon át viszonylag nagy tömegben érkeztek huszita menekültek a Szerémségből és Dél-Erdélyből, később Pozsony környékéről is – Németi György 1566-ban Tatrosban fejezte be a Huszita bibliát. A 16. század nem hozott sok változást a gazdasági és a társadalmi vonatkozásokban: a moldvai magyarság továbbra is megtartotta szerepét a vajdai udvarban, a kereskedelemben, a városi életben: Moldva húsz kerületéből 1591-ben kilenc magyar vagy német domináns mezőváros volt. Változatlan maradt a falvak önállósága is, és fenntartották az élénk a kapcsolatot az erdélyi városokkal. A moldvai magyarok lélekszáma a 16. század végéig folytonosan növekedett. Az északi területeken megszakadt ugyan az összeköttetés a Szamos-völgyi magyarsággal, mert a Szeret és a Moldva felső folyása körül lévő korábbi magyar települések elrománosodtak, és a városokban már mindenhol, sőt északon helyenként a falvakban is vegyes román–magyar települések jöttek létre, bár megtartva a különállást, azaz elkülönült város- vagy falurészekben települve. A Románvásár vidéki magyarság gyarapodása miatt újabb kirajzásokkal falvakat alapítottak a Szerettől keletre, és kapott innen utánpótlást a Bákó vidéki, déli terület is. A 16. században egyre nagyobb tömegekben érkeztek székelyek Moldvába, főként a jobb életlehetőségek reményében. Az 1560-as években a székely kivándorlás tömegessé vált, a század végén pedig már őriztették a hágókat az erdélyi fejedelmek, hogy megakadályozzák a Moldvába költözést. E székely áttelepülők egy része minden bizonnyal olyan Bákó környéki falvakba települt be, ahol már élt korábbi, nem székely eredetű magyar lakosság. Egy 1591-ben készült részletes adóösszeírás alapján Moldva összlakossága a 16. század végére kb. 200 000 főre tehető. Ebből mintegy 15000–20000 volt katolikus, nagyobbik részük, 11000–15000 magyar, a többi szász. Ez azt jelenti, hogy Moldva lakosságának kb. 6–8 százaléka volt magyar a 16. század végén. A század végére kialakult a később – egészen a 20. századig – fennmaradó helyzet, nevezetesen hogy a moldvai magyarság két központ körül helyezkedik el: északon Románvásár, délen pedig Bákó környékén. Sötét felhők Moldva katonai és politikai helyzetében időközben nagy változások következtek be. Magyarország 1526-ban elszenvedett veresége után az oszmán seregek elfoglalták az ország középső részét, s az ország három részre szakadt. A Magyar Királyság összeroppanása azzal is járt, hogy Moldvában is elvesztette katonai jelentőségét: a Dnyeszternél korábban emelt védelmi vonal megsemmisült, így 1538-tól krími tatár és oszmán hadak portyáztak Moldvában, s bár a vajdaság adót fizetett a szultánnak, tényleges megszállására – ahogyan például a Balkánon történt – nem került sor. A katolikus egyházi életben történt változások nem voltak ennyire drasztikusak, de a 16. században kezdődtek azok a gondok, amelyek az elkövetkező évszázadokban nemcsak sok keserűséget okoztak a moldvai magyarságnak, hanem asszimilálódásukat is nagy mértékben elősegítették. Bár a moldvai vajdák közül kettő, Nyúzó István (Stefan Rares Belicine) 1551–1552-ben, illetve Rettenetes János (Ioan-Vodă cel Cumplit) 1572-ben üldözte a katolikusokat, a vajdák többsége továbbra is türelmet mutatott irányukban, vagy egyenesen támogatta őket. A bajok egyik forrása ismét a magyarországi helyzet megváltozása volt: a 16. századra Magyarország nagy része protestánssá vált, jelentősen csökkent a katolikus papok száma, így Moldvába nemigen tudtak többé lelkészt küldeni. Az addig folyamatos magyar kapcsolatok megszakadtak: 1574-ben leégett a csíksomlyói obszerváns ferenceseknek helyet adó bákói kolostor, s területüket elfoglalva 1580-ban a rendház újjáépítésébe már a minoriták kezdtek. Ennek a későbbiekben azért volt nagy jelentősége, mert a katolikus élet központja 1597-től évszázadokra Bákó lett – ekkor helyezték ide a moldvai püspökséget. Magyarország egyházjogilag is elvesztette Moldvát, mert a területet a szófiai érsekség fennhatósága alá helyezték. A Vatikánnal szimpatizáló Sánta Péter vajda a protestantizmus moldvai térhódítását megakadályozandó 1588-ban jezsuitákat hívott Moldvába, s mivel a missziót a lengyel rendfőnök küldte, ezzel a lengyel katolikus egyház is megjelent Moldvában. A század végére így négy, különböző érdekeltségű katolikus szervezet volt itt jelen: a püspökség által felügyelt világi papság mellett a jezsuiták és a ferences rend mindkét ága. A következő időkben ezek egymás közötti torzsalkodása határozta meg a moldvai katolikus magyarság sorsát. Sándor Klára nyest.hu /Nyelv és Tudomány folyóirat/ Erdély.ma 2015. február 12.Csángók – Honfoglalás MoldvábanCsángók: kunok, románok, magyarok? Lehetséges, hogy a csángók a hont nem foglalt magyarok utódai? Vagy talán nem is magyarok, hanem kazárok, besenyők vagy kunok? Netán elmagyarosított románok? A szakirodalomban számos nézet fölbukkant már, többségüket azonban semmilyen érv nem támasztja alá. Nemrégiben összefoglaltuk, ki mindenkit neveznek csángónak, s hogy e csoportok közül a tudományos irodalom elsősorban a moldvai csángókról beszél, amikor a csángókat említi. Nincs azonban egyetértés abban, mikor kerülhettek a csángók ősei Moldvába. A honfoglalás előttről maradtak ott? A tatárjárás után telepítették oda őket? Vagy még később? Esetleg a kunokkal volnának valami kapcsolatban – netán elmagyarosított románok lennének? Ezt a kérdést járjuk körül. A történeti Moldva Először azonban jó tisztázni, hogy a mai Románia Moldva nevű területe nem azonos a történeti Moldvával, amelyről a csángók középkori történetének leírásakor beszélni szoktunk. Ennek határait nyugaton a Kárpátok, keleten a Dnyeszter adta, magába foglalta Besszarábiát, északon pedig Bukovinát, területe délen a Fekete-tengerig terjedt. Ezen a területen a 6–7. századtól kezdve szlávok telepedtek meg, előtte a 4–5. századtól különböző nomád népek birtokolták, rövidebb-hosszabb időt töltve itt rendszerint addig, míg egy őket azonos útvonalon követő, szintén keletről érkező újabb nomád nép át nem vette az uralmat a legeltetésre kiválóan alkalmas, vízben gazdag terület fölött. A hunok, avarok, bolgárok után a magyarok is megszálltak ezen a vidéken, a 9. század végén innen űzték őket a Kárpát-medencébe a besenyők. Ők sem legeltethették sokáig nyugalomban méneseiket és csordáikat, nem sokkal később a kunok semmisítették meg őket. A terület a 12–13. században a kunok által uralt terület, Cumania nyugati része volt, de már ekkor jelzik a források, hogy vlahok, azaz románok is éltek itt. A kunok 1223-ban, a Kalka mentén a mongoloktól elszenvedett vereségük után a magyar királytól kértek védelmet. 1227-ben a Dnyesztertől nyugatra lakó kunok uralkodója fölvette a kereszténységet, és a magyar király fennhatósága alá helyezte országát: Magyarország uralkodójának címébe ekkor került be a Rex Cumaniae (Kunország királya) cím is. A 13. század harmincas éveitől azonban a kunok hatalmának véget vető mongolok lettek a terület urai, s a térség mindaddig az Arany Horda része maradt, amíg 1345-ben Nagy Lajos magyar király hadvezére, Lackfi András a Dnyeszteren túlra nem szorította őket. A terület ekkor újra a magyar király fennhatósága alá került, neve ekkor a királyi oklevelekben terra nostra Molduana (moldvai területünk). A Moldvai Fejedelemséget a Máramarosból a magyar király engedélyével ide költöző Dragoş alapította az 1350-es évek elején, s bár a névleges függés még egy ideig fennmaradt, a Moldvai Vajdaság az 1360-as évek közepétől gyakorlatilag önállóvá vált. Románok, besenyők, kunok? A csángók magyar származását nemigen kérdőjelezik meg – amikor mégis, az általában politikai indíttatásból történik. A hivatalos román történettudomány az 1980-as évek második felében próbálkozott azzal, hogy kizárólagossá tegye azt az egyébként már fél évszázaddal korábban fölvetett nézetet, hogy a moldvai csángók eredetileg románok voltak, csak elmagyarosították őket. A törekvés alapjául Dumitru Mărtinaş 1985-ben kiadott könyve szolgált: ebben a szerző azt fejtegette, hogy a csángók ősei Erdélyben élő románok voltak, akik katolikus hitre tértek, és „valamilyen fokon” megtanultak magyarul, aztán a 17. században Moldvába telepedtek, de a katolikus egyház folytatta elmagyarosításukat. Ennek éppen az ellenkezője az igaz, a Vatikán a csángók elrománosításában játszott vezető szerepet, egyébként pedig helynevek, személynevek, nyelvtörténeti, történeti, régészeti, néprajzi érvek sokasága bizonyítja, hogy a csángók magyar eredetűek, s az első moldvai magyarok jóval a 17. század előtt már Moldvában éltek. Mások nem a csángók közvetlen magyar származását kérdőjelezik meg, de szerintük a csángók végső fokon nem magyar eredetűek, hanem a magyarokhoz asszimilálódott török töredékek utódai. Különféle török népeket szoktak emlegetni lehetséges elődként, a leggyakrabban a kunokat. A csángók kun származása a 18. századi jezsuita történetírók között igen népszerű nézet volt: a legnevesebbek, Timon Sámuel, s később Pray György is ezt vallották – az utóbbi egyben az úzokkal és a besenyőkkel is rokonságba hozta a csángókat. A moldvai magyar helynevek szerintük a kunoktól származnak, s ékes bizonyítékai annak, hogy a kunok magyarok voltak, de minthogy egyben hun eredetűek is, a moldvai településnevek számukra közvetve a hun–magyar rokonság bizonyítékai voltak. A 19. század első felében a csángókról először monográfiát készítő ferences szerzetes, Gegő Elek állt ki erőteljesen a kun származás mellett, hozzá hasonlóan az őshazakutató Jerney János is ezt a nézetet vallotta (szintén bevéve a besenyőket is az elődök közé). Ezt a teóriát azonban a század végén már nem lehetett tovább védeni, mert Kuun Géza kiadta a leghíresebb kun nyelvemléket, a Codex Cumanicust, s ez egyértelműen bizonyította, hogy a kunok török nyelvet beszéltek. A kun-elmélet mégsem veszett el, csak átalakult: a századfordulón többek között Munkácsi Bernát állt ki amellett, hogy a csángók „selypítőnek” nevezett nyelvjárása – azaz hogy az s és cs hangok helyett sz-nek hallható, illetve jésített s hangot ejtenek – a kun nyelv maradványa. Már a kortársak is rámutattak: efféle szubsztrátumjelenségnek semmilyen nyomát nem találjuk sem a kunok nyelvében, sem a Kunság magyar nyelvjárásaiban. A csángók kun származására vonatkozó nézet azonban még a 20. század végére sem tűnt el, újra meg újra fölbukkan magyar és román kutatók munkáiban is, olykor ismét melléjük téve a besenyőket is. Más török népek is szóba jönnek néha: a kazárok, vagy akár meghatározatlanul „valamilyen” török etnikai elemek. A modern változatokban ezek a rejtélyes törökök már a székelyekkel keveredtek volna, s csak utána váltak volna csángóvá. Ezek az ötletek nem többek puszta spekulációnál, valójában nem hozható föl mellettük semmilyen kézzelfogható bizonyíték. Magyarok – de mióta moldvaiak? A csángók eredetével foglalkozó kutatók többsége nyelvi, néprajzi és toponímiai, azaz a helynevekre építő érvek alapján kétségtelenül magyar származásúnak véli a csángók elődeit. Távolról sincs azonban egyetértés abban, hogy mikor kerültek az első magyarok Moldvába. A 19–20. század fordulóján Rubinyi Mózes elmélete volt a legnépszerűbb, nevezetesen, hogy a csángók nem odamentek Moldvába, hanem ott maradtak: azoknak a magyaroknak az utódai, akik a honfoglalást előidéző besenyő támadások után nem költöztek át a Kárpát-medencébe, hanem helyben maradtak. Bár ezt a nézetet ma már alig képviseli valaki, továbbra is jelen van a szakirodalomban. A csángók eredetével foglalkozó legtekintélyesebb kutatók többsége szerint a csángók elődei a 13. században érkeztek Moldvába. Mikecs László úgy gondolta, hogy a csángók ősei a Kárpát-medencei magyarság „természetes expanziója” révén kerültek Moldvába, új területeket keresve megélhetésükhöz, de hozzátette, hogy a magyar királyok tudatos telepítési politikája is elősegítette e terjeszkedést. Elsősorban ezzel a tudatos, a tatárjárást (1241–1242) követő telepítési politikával hozta összefüggésbe a csángók elődeinek moldvai megjelenését a történész Benda Kálmán. Szerinte ezeket a csoportokat a keleti gyepűk védelmére telepítették a Kárpátok keleti lejtőire. Lehetségesnek tartotta a 13. századi betelepülést a nyelvtörténész Benkő Loránd is, azzal a módosítással, hogy a tömeges megtelepedés szerinte nem történhetett a 13. század végénél vagy a 14. század első felénél korábban. Lényegében Benda és Benkő véleményének ötvözetét vallja a néprajzkutató Tánczos Vilmos: szerinte is tervszerű betelepítés révén, a tatárjárás után, határőri feladatok ellátására érkeztek a csángók elődeinek első csoportjai, s további telepek létesültek a 14. század elején is. A kérdés kutatói közül sokáig Lükő Gábor volt az egyetlen, aki kifejezetten a mongolok visszahúzódásával hozta kapcsolatba a csángók elődeinek moldvai megjelenését. Elméletét később Robin Baker fejlesztette tovább: munkájában meggyőzően cáfolta a csángók származását tárgyaló irodalomban megjelenő egyéb véleményeket, s a korábbiaknál jobban alátámasztott és valószerűbb hipotézist állított föl. Ennek lényege, hogy ha voltak is magyar nyelvű közösségek Moldvában a mongol uralom előtt, azok nyilván ugyanúgy nem élték túl az inváziót, ahogyan a létszámban, katonai erőben lényegesen jelentősebb kunok sem. Másrészt egészen valószínűtlen, hogy az első telepesek már akkor megérkeztek volna ide, amikor a területet még az Arany Horda uralta (azaz a 13. században). Legkorábban akkor válhatott szabaddá az út, amikor a 14. század közepén a tatárokat sikerült a Dnyeszteren túlra szorítani – ekkor viszont a területen hatalmi vákuum keletkezett, s leginkább a magyar királynak volt érdeke ütközőállamot létrehozni országa védelmében. Minden arra utal tehát, hogy az első nagy magyar hullám az 1300-as évek közepe táján, illetve második felében érkezett Moldvába. Ez tehát nem jelenti annak a lehetőségnek az elutasítását, hogy korábban is voltak magyar telepek Moldvában: a 13. századi betelepülés hipotézisét alátámasztó adatok (történeti források, régészeti leletek) mindenképpen amellett szólnak, hogy a 13. században valóban lehettek Moldvában magyar települések. Ugyanígy nem vonható kétségbe az sem, hogy a honfoglalást megelőzően is élt magyar népesség a Prut és a Szeret vidékén is. A lényegi különbség Lükő és Baker nézete, illetve a többi koncepció között az, hogy noha sem Lükő, sem Baker nem vonja kétségbe, hogy a moldvai területen a 14. századot megelőzően is élt magyar népesség (két periódusban is), a későbbi csángók elődeit ők nem ezekben látják. Az adatok és történeti megfontolások tehát leginkább ezt a nézetet támasztják alá. Sándor Klára nyest.hu Források és ajánlott olvasmányok Baker, Robin 1997. On the origin of the Moldavian Csángós. The Slavonic and East European Review 75. Benda Kálmán 1993. A moldvai csángómagyarok története. In: „Megfog vala apóm szokcor kezemtül...” Benkő Loránd 1989. A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögéből. Magyar Nyelv 85. Lükő Gábor 1935. Havaselve és Moldva népei a X–XII. században. Ethnographia 46. Mikecs László (1941/1989). Csángók. Tánczos Vilmos 1999. A moldvai csángók lélekszámáról. In: Csángósors /nyest : Nyelv és Tudomány folyóirat/ [Előző rész: Erdély.ma, 2015. febr. 6. Csángók – Magyar aranykor Moldvában/ Erdély.ma 2015. február 26.Csángók – Szűk esztendők – Moldva a 17-18. századbanMoldva 16. századi aranykora után sötét évszázadok következtek: háborúk, nélkülözés, járványok. A moldvai magyarok elveszítették városi rétegüket és befolyásukat a fejedelmi udvarban. Annak ellenére elszigetelődtek a Kárpát-medencei magyarságtól, hogy a mai csángók őseinek nagyobbik része a 18. században telepedett Moldvába. A csángókról szóló sorozat előző részéből kiderült: egyáltalán nem mindig voltak olyan sanyarú helyzetben, amilyennek sorsukat a kutatók a 19–20. században megismerték. A 15–16. században polgárok, módos gazdák is szép számmal voltak közöttük, és többen jelentős befolyással bírtak a moldvai vajdák udvarában. A 16. század történeti változásai azonban már előrevetítették azokat a bajokat, amelyek később gyökeresen megváltoztatták a moldvai magyarság életét: a háborúk, a nyomukban járó ínség és betegség és a magyar történelem szerencsétlen fordulatai, és ekkor kezdődött elszigetelődésük is a Kárpát-medencei magyarságtól. A sötét 17. század A moldvai fejedelem ugyan már a 16. században adózott az Oszmán Birodalomnak, de ez nem mentette meg attól, hogy területét a törökök többször is földúlják. A 17. században vált viszont igazán tragikussá a fejedelemség sorsa: a század közepén nemcsak krími, hanem havasalföldi, orosz és erdélyi seregek felvonulási területe volt. A Bécs ellen fölvonuló tatárok elől 1682-ben a fejedelemség népének kétharmada menekült el Lengyelországba vagy Erdélybe, közülük nem mindenki tért később vissza, amikor a karlócai béke (1699) után békésebb időszak következett el Moldva történetében. Mindez természetesen Moldva minden népét egyformán érintette. A moldvai magyarság életében azonban ettől eltekintve is változás történt. Moldván belül kialakult egy korábban nem jellemző kelet–nyugati irányú migráció: az emberek a tatár betörésektől többet szenvedő síkságról a Kárpátok keleti lábaihoz költöztek. A 17. század közepétől egyre kevesebb magyar előkelőt találunk a fejedelmi udvarban, s az is különösen a magyarokat és a szászokat érintette érzékenyen, hogy a tatárok leginkább a mezővárosokat pusztították el, hiszen ezek lakói elsősorban ők voltak. Nemcsak a mező-, hanem a bányavárosok magyar és szász lakossága is kipusztult a háborúk és a járványok következtében, ezzel eltűnt a moldvai magyar városi polgárság, az iparosok, kereskedők és bányászok. A városok pusztulásának az ipar és a kereskedelem látta kárát, s a moldvai magyarok gazdálkodása szinte kizárólagosan a mezőgazdaságra szűkült. De a földművelés és az állattenyésztés is visszaesett, az emberek a háborús időkben nem mertek vetni, a nép nemcsak elszegényedett, hanem éhínség is dúlt, s gyakoriak voltak a járványok. A század közepén, 1646-ban Marcus Bandinus marcianopolisi érsek, Moldva egyházi felügyelője készített részletes jelentést moldvai egyházlátogatásától. Jelentéséből kikövetkeztethetően a katolikus lakosság falvainak korábban összefüggő láncolata a század közepére megszakadt, két tömbben éltek Románvásár, illetve Bákó vidékén. A század második felében aztán még ez a katolikus népesség is tovább fogyott: előfordult, hogy a tatárok elől egész falvak menekültek Erdélybe. A moldvai katolikusok száma az 1690-es évekre 3000 főre esett vissza. A szászok asszimilációja miatt ez a szám gyakorlatilag azonos Moldva magyar nyelvű népességével, s kb. az összlakosság 2–2,5 százaléka. A moldvai magyarság önazonosságának, etnikai tudatának legfontosabb összetevője a 17. században már egyértelműen vallása volt. Ez nemcsak abban mutatkozott meg, hogy ortodoxokkal közös településen csakis elkülönült falurészekben éltek, hanem abban is, hogy nem házasodtak velük. Gyerekeiket inkább hagyták megkereszteletlenül, mint hogy pópával kereszteltessék meg. A szászok a század végére gyakorlatilag asszimilálódtak a magyarsághoz vagy a románsághoz, s ezzel Moldva egyetlen katolikus népessége a magyar maradt. Ebben az időben vált szinonimává a magyar és a katolikus: azaz a katolikus papot akkor is magyar papnak nevezték, ha lengyel vagy olasz volt. Éppen ebből a tényből – azaz hogy az etnikai identitás legfontosabb komponensévé a vallás vált – fakadóan kaptak különös jelentőséget azok a kedvezőtlen folyamatok, amelyek a moldvai magyarság egyházi életében már a 16. században megkezdődtek, s a 17. században tovább erősödtek – a sorozat egy későbbi részében visszatérünk majd erre. A 17. század tehát fordulópont a moldvai magyarság életében: ekkor alakult ki az a szinte a 20. század végéig jellemző állapot, hogy a moldvai magyar gazdasági élet színtere csaknem kizárólag a mezőgazdaság. Ekkor kezdődött a lakosság nélkülözése, ekkor kezdett konzerválódni a népi kultúra. Ebben a korszakban kereshetjük a csángók 20. századi identitásának gyökereit; ekkor vált az asszimiláció legfőbb színterévé a hivatalos egyházi élet. S mindez nem kis mértekben annak következményeképpen alakult így, hogy ekkor szakadt meg szinte teljesen a moldvai magyarság kapcsolata Magyarországgal. A második nagy betelepedési hullám Az elszigetelődés az egykori anyaországtól annak ellenére erősödött, hogy – mint korábban volt szó róla – székelyek folyamatosan telepedtek át Moldvába, s ez a 17. században folytatódott, sőt Erdélyben több ízben is rendelettel tiltották meg a Kárpátokon túlra települést. A korábban is folyamatos székely kivándorlás az erdélyi járványok, éhínség és a korábban kollektív nemességet birtokló székelység belső társadalmi struktúrájának megváltozása miatt a 18. század elején tovább erősödött. A század utolsó harmadában viszont olyan nagy tömegben érkeztek székelyek Moldvába, hogy teljesen átrajzolták a moldvai magyarság települési, nyelvi, néprajzi térképét. Ezzel a kitelepedési hullámmal érkezett Moldvába a mai csángók őseinek – a 14. században idetelepült mezőségeiek mellett – másik nagy csoportja. A kivándorlás legfőbb oka a székelység egy részének elszegényedése mellett a székelység korábbi jogainak csorbítása volt. Egyik közvetlen kiváltó oka pedig az a vérengzés, amelyet az osztrák hadsereg hajtott végre 1764. január 7-én: a „madéfalvi veszedelem” néven hírhedtté vált tömegmészárlás. Mária Terézia 1762-ben székely határőrség szervezését rendelte el, de a szabad székelyek nem vállalták a sorozást, közülük sokan vándoroltak Moldvába már 1762-ben és 1763-ban. 1763 decemberében a rekrutálást szervező Siskovics altábornagy elől a férfiak elmenekültek, és Madéfalva környékén gyűltek össze. 1764. január 7-én hajnalban azonban a császári csapatok megtámadták őket, és több százat lelőttek közülük. Ezt az öldöklést emlegetik az évszámot is magában rejtő SICULICIDIUM néven. Ezt követően ezrek menekültek a Kárpátok túloldalára: a kivándorlók jelentős része önálló falvakban telepedett le – ekkor keletkeztek a ma székelyes csángó falvakként számon tartott települések –, többnyire a mezőgazdasági művelésre kevéssé alkalmas, de állattartásra, erdőgazdálkodásra is megfelelő vidékeken. Más részük viszont Bákó környékén, már meglévő magyar falvakban telepedett le. Erre a területre, főképpen a Szerettől keletre lévő falvakba nemcsak nyugatról, a székelységtől, hanem északról, a Románvásár környéki moldvai magyarságtól is érkeztek telepesek ebben az időben. Kisebbik részben az északi csoport népszaporulatának, túlnyomórészt pedig a székely megtelepedésnek a következménye, hogy a moldvai katolikusok száma a 18. század közepén följegyzett 5500-ról a 19. század elejére 21000-re szökött föl. A 18. század végén még egy, a moldvai magyarokat közvetlenül érintő átrendeződés történt: a madéfalvi vérengzés után Moldvába menekült székelyek egy részét a Habsburgok Hadik András gróf javaslatára a törököktől frissen megszerzett Bukovinába költöztették, így jöttek létre az 1770-es, 1780-as években a bukovinai székely falvak, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Istensegíts és Fogadjisten. A 18. századi székely migrációval lezárult a mai moldvai csángó etnikai csoport előzményének kialakulása. Dialektusában és kultúrájában ekkor még világosan elkülönült egymástól a két komponens, a nem-székely és a székely, a Bákó környéki vegyes falvakban azonban hamarosan egyfajta kiegyenlítődés kezdődött a két nyelvjárás és a két kultúra között, úgy, hogy a folyamatban a székely elem játszott és játszik domináns szerepet. A ködös 18. század A székely migráción túl nem is nagyon tudunk mást a moldvai magyarok 18. századi történetéről. Jelentős változások sem gazdasági, sem társadalmi, sem egyházi vonatkozásban nem történtek a csángók életében. Ettől az időszaktól kezdve érvényesnek mondható Mikecs Lászlónak az a megállapítása, hogy ennek az etnikai csoportnak azért nincs tovább története, mert nincsenek olyan „életeseményeik”, amelyekből a későbbi történetírók a történelmet írni szokták: nincsenek csatáik, de még uraik vagy a krónikaírók figyelmét fölkeltő vezetőik sem, a történész itt, mint Mikecs fogalmazott, a „külső események nélküli csupasz néppel került szembe”. Ebből adódik, hogy a moldvai magyarságról ettől kezdve nem is igen tudunk az egyházi följegyzéseken kívül más forrásból semmit, mindaddig, amíg a „csupasz nép” nem kerül a történelemalkotók érdeklődésének homlokterébe: az 1930-as évekig. Nem tudjuk például, hogy a Moldva történetében a 18. században bekövetkezett nagyon jelentős változások – az ismétlődő orosz–török háborúk, a fanarióta fejedelmek uralkodása – hogyan érintették a moldvai magyarságot. Pedig ezek az események húsba vágóan érintették Moldvát. Dimitrie Cantemir (1710–1711), a tudós moldvai fejedelem – akinek egyébként a moldvai magyarok falvainak igen részletes leírását köszönhetjük – az orosz–török viszálykodás során Nagy Péter cárral kötött szövetséget, s miután a háborút a törökök nyerték, a szultán ettől az időszaktól kezdve igyekezett a portához hű fejedelmeket találni Moldva irányítására. Ezek Isztambulból, görög tisztviselők közül kerültek ki, nevüket isztambuli lakónegyedükről, Fanarról kapták, fanariótáknak nevezték őket. Uralkodásuk alatt Moldva sokat veszített korábbi viszonylagos függetlenségéből. A 19. század első harmadában Magyarországon következtek be olyan meghatározó események, amelyek véglegesen elszakították még az újonnan érkezett székely csoportokat is a Kárpátok nyugati oldalán élő székelyektől, és persze a Kárpát-medencei magyarság többi részétől is. Ez a két, egymással szoros összefüggésben lévő meghatározó változás a reformkori magyar nemzeti identitásnak, s a nemzeti identitás egyik legfontosabb szimbólumának, a sztenderd nyelvváltozatnak (korabeli szóval: a nemzeti nyelvnek) a kialakulása volt. Irodalom Benda Kálmán 1989. Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467–1706. I–II. Domokos Pál Péter. 1987. A moldvai magyarság. Lükő Gábor 1935. Havaselve és Moldva népei a X–XII. században. Ethnographia 46. Mikecs László (1941/1989). Csángók. Sándor Klára nyest.hu Erdély.ma 2015. március 12.Csángók – A csángók a román nemzetállambanA csángók történelmi vesszőfutása nemhogy nem ért véget a 18. században, a román nemzetállam megszületése csak rontott helyzetükön. Az asszimiláció mégis a 20. században vált igazán brutálissá: a katolikus egyház és a román állam egyesült erővel igyekezett végleg elrománosítani a csángókat. A moldvai csángók történetének legelső szakasza, és a kezdeti, szerencsés évszázadok áttekintése után – a rövid „újévi különkiadás” előtt – a 18. század végénél fejeztük be a csángók történetének rövid összefoglalását. Pontosabban azzal, hogy erről a korszakról, amikor Moldvát az isztambuli görög tisztviselők, a fanarióták közül kikerülő fejedelmek irányították, a csángók vonatkozásában keveset tudunk. A 19. századból már több adatunk van a csángók történetéről, de sok jót, hasonlóan a megelőző két évszázadhoz, ez a korszak sem tartogatott számukra. A román állam megalakulásától 1920-ig 1821-ben a román vajdaságokban fölkelés robbant ki a törökök ellen, s bár a fölkelést leverték, a fanarióták korszakának mégis vége szakadt. 1821-től kezdve a Porta ismét a helyi előkelőségek közül nevezte ki a fejedelmeket, s a török függőség más vonatkozásokban is jelentősen gyengült: a török hatalom a fejedelmek kinevezésén kívül tulajdonképpen csak az adófizetésre korlátozódott. A két vajdaság, Havasalföld és Moldva egyesülésének első fázisa az volt, hogy 1831-ben mindkét fejedelemségben elfogadták az ún. Szervezeti Szabályzatot, amely később csaknem három évtizeden át közös alkotmányukként működött. 1859-ben mindkét fejedelemségben Alexandru Ioan Cuzát választották uralkodónak, ő egyesítette Havasalföldet és Moldvát Románia néven. Cuza polgári reformokat vezetett be: véghez vitte a jobbágyfelszabadítást, szekularizálta az ortodox kolostorok vagyonát, kötelezővé tette a közoktatást. Ebben az időben, 1860-ban, illetve 1864-ben alapították a jászvásári és a bukaresti egyetemet. 1878-ban a törökök végül elismerték Románia függetlenségét, 1881-ben pedig Románia királysággá alakult. Cuza reformjai próbáltak ugyan segíteni az ország gazdasági helyzetén, fejlődni kezdett az ipar és a külkereskedelem, és megszűnt a jobbágyság, de a földbirtok túlnyomó része nagybirtokosok kezén maradt. Így a parasztok kénytelenek voltak bérelni földjüket, s ez csak jogi szempontból különbözött a korábbi jobbágyrendszertől, tényleges változások sem a mezőgazdaság szerkezetében, sem az emberek életkörülményeiben nem történtek. Ezek a történeti események és gazdasági következményeik csaknem azonos mértékben érintették a csángókat és Moldva más népeit. Kulturális következményeik azonban nem. A 19. század elején Európa számos országában lezajlott nemzetté válási folyamat az „egy ország – egy nemzet” eszme jegyében többnyire a korábbinál rosszabbra fordította az országon belül élő nemzeti kisebbségek sorsát. Ez történt a csángókkal is: a 16. század két rövid periódusát kivéve, amikor Nyúzó István (1551–1552), illetve Rettenetes János (1572–1574) volt a vajda, a 19. század előttről nincs adatunk arra, hogy a moldvai állam üldözte volna a területén élő magyarokat, akkor sem, amikor korábbi (a 14–16. századig tartó) befolyásuk megszűnt. A 19. században kezdődött az a nyílt asszimilációs politika, amely napjainkra csaknem teljesen beolvasztotta a románságba a csángókat, s melynek legfőbb végrehajtója – meglehetősen sajátos módon – mindvégig a katolikus egyház volt. Erre érdemes lesz egy későbbi írásban bővebben visszatérnünk. Az asszimiláció azonban más területeken is érvényesült. A 19. század végén épült ki Romániában az elemi iskolák hálózata, ennek megszervezésekor szóba sem került, hogy a csángók anyanyelvükön tanulhassanak. Az iskolákba román, lehetőleg ortodox vallású tanítókat helyeztek, s mivel a gyerekek nem tudtak románul, a „tanulás” kínkeservesen ment. Ezért vagy nem jártak iskolába, vagy tanítójuk tanult meg magyarul – de ha ez kiderült, az ilyen tanítót állásából elhelyezték. A csángókat a homogenitásra törekvő román állam megpróbálta módszeresen „eltüntetni” azzal, hogy románként kezelte őket. Ezt az elvet követve torzították el az 1930-as népszámlálási adatokat annak érdekében, hogy a moldvai katolikusok minél nagyobb számban legyenek román nemzetiségűként kimutatva. A népességnyilvántartás szintén asszimilációs eszközzé vált: a csángó neveket vagy a román fonetikának megfelelően írták át, vagy lefordították románra, esetleg új, „román hangzású” névvel helyettesítették. 1857-ben hiába választották képviselővé a szabófalvi Rab Jánost, arra való hivatkozással, hogy nem ortodox, nem kerülhetett a nemzetgyűlésbe. A „nem ortodox keresztény” megjelölés Moldvában elsősorban a csángókra vonatkozott: ekkor a magyar és a katolikus Moldvában már jó ideje azonos jelentésű. Nagy-Románia megalakulásától Ceauşescuig Románia életében a következő legjelentősebb változás Nagy-Románia megalakulása volt. A Magyarországot sokkoló trianoni döntés, ahogyan Mikecs László fogalmazott, „a csángók sorsának nagy pillanata” lehetett volna. Egy országba került Erdély és Moldva, megszűntek a határok az egykori és a moldvai haza között, oldódhatott volna az elszigeteltség, és elképzelhető lett volna, hogy az erdélyi magyarság a csángók jogaiért is elkezd harcolni. Mindez azonban nem következett, nem következhetett be. A magyar revíziótól való egyre erősödő félelemben a román államnak éppen elég gondja volt az erdélyi magyarsággal, nem akart még Moldvában is magyarokat látni. Nemcsak őshonosnak számító lakosságot, hanem kutatókat, érdeklődőket sem: a Moldvában gyűjtő néprajzosokat sokszor titulálták revizionista kémnek. Veress Sándor 1930-ban egész Moldvára kiterjedő bukaresti engedéllyel gyűjtött népdalokat, de hivatalos papírjai ellenére folyamatosan letartóztatástól tartott. Lükő Gábor elsősorban a román népélet tanulmányozására utazott Moldvába, de 1933-as útja alkalmával revíziós propagandistának bélyegezték és kiutasították az országból. Az erdélyi, tehát román állampolgár Domokos Pál Péternek az 1930-as években álruhában kellett Moldvát járnia, a szintén erdélyi Mikecs László pedig már egyáltalán nem tudott terepre menni. Baumgartner Sándor, a jászvásári teológia tanára látta azt a csendőröknek szóló utasítást, amelynek megfelelően minden kíváncsiskodó magyart ki kell utasítani a csángó falvakból. A csángók asszimilálása továbbra is elsősorban a katolikus egyház hathatós közreműködésével zajlott, sőt, még a korábbinál is erőteljesebben és kíméletlenebbül. A második világháború után az új román államban sem vált a csángók élete könnyebbé. Mivel kevés volt a szétosztható birtok, a földreform az etnikailag vegyes területen többnyire a kisebbségi csoportok kárára zajlott: a csángók jogok földigénye többször nem teljesült. Ugyanakkor viszont Petru Groza miniszterelnöksége idején megvalósulni látszott az, amiben Mikecs László korábban reménykedett: az erdélyi magyarságot képviselő Magyar Népi Szövetség a moldvai magyarság érdekeinek képviseletét is megkísérelte fölvállalni. 1947 őszén magyar iskolákat kezdtek szervezni, az oktatás néhány hónappal később indult. A Román Kommunista Párt két okból is támogatta a MNSZ kezdeményezését: egyrészt úgy gondolták, hogy az írástudás terjesztésével a csángókat ki lehet vonni a katolikus egyház befolyása alól, másrészt úgy vélték, hogy az iskolákon keresztül hatékonyabb propagandamunkát végezhetnek. 1953-ig mintegy 40 magyar tannyelvű iskola és óvoda működött rövidebb-hosszabb ideig, körülbelül 120 pedagógussal. A moldvai pedagógushiány megszüntetése érdekében 1951–1952-ben nyolchónapos székelykeresztúri gyorstanfolyamra iskoláztak be 25 csángó fiatalt, de mire megkapták a diplomájukat, addigra jórészt megszűntek a magyar iskolák. Nagy igény nem mutatkozott rájuk: a szülők ugyanis nem szívesen íratták be gyerekeiket ezekbe az iskolákba. Az épületek sokszor alkalmatlanok voltak a tanításra, gondot jelentett fűtésük, nem volt elegendő tankönyv. Az erdélyi tanítók egy része száműzetésnek érezte Moldvába helyezését, sokan képesítetlenül kerültek oda. Egy részük nem tudott románul, és ezt a falusiak nem nézték jó szemmel; voltak, akiknek erkölcseire, magatartására panaszkodtak. Másrészt az iskolákat a Népi Szövetség kezdeményezte, ez az emberek tudatában szorosan kapcsolódott az új rendhez, az új ideológiához, ezzel együtt a kommunista ateizmushoz. A mélyen vallásos csángók nem voltak hajlandók gyerekeiket a szerintük istentagadó tanítók kezére adni. Ebben nagy szerepük volt papjaiknak, akik a magyart egyszerűen „az ördög nyelvének” kiáltották ki. Éppen ezért a szülőket rendszeresen meg kellett győzni arról, hogy nem kerülnek pokolra azért, mert gyermeküket magyar iskolába íratták. A Népi Szövetség más módon is igyekezett kapcsolatot teremteni a moldvai magyarokkal. A moldvai falvakban is sorra alakultak szervezetei, 1948-ban például jelentős segítséget nyújtott ahhoz, hogy a csángók részt vegyenek a csíksomlyói pünkösdi búcsún. Az iskolákat aztán végül mégsem az érdektelenség és ellenségesség miatt zárták be, hanem a Sztálin halála után megváltozott román kisebbségpolitika miatt. Az 1953/54-es tanév elején néhány kivétellel Moldva valamennyi magyar tannyelvű iskoláját megszüntették, és 1953-ban „feloszlatta magát” a Népi Szövetség is. Az 1950-es évek közepén átmenetileg enyhült az asszimiláció szorítása, és 1956-ban elkezdték töredékesen újraszervezni a magyar oktatást. 1959-ben azonban végérvényesen megszüntették a moldvai magyar tannyelvű oktatást. Csángósors a Kárpátok Géniusza uralkodásának idején Románia már az 1950-es évek közepén önálló, „nemzeti utat” követett a „szocializmus építésében”, s a nemzeti ideológia Ceaușescu uralomra jutásával méginkább fölerősödött. A csángók anyanyelvének sorsa ezzel még az 1930-as években tapasztaltaknál is rosszabb lett. A változatlanul erős egyházi elnyomás ugyanilyen erőteljes állami elnyomással egészült ki. Továbbra is alkalmazták a népszámlálások manipulálását: az 1948-as cenzus például Moldvában mindössze 6600 magyart mutatott ki, noha ez volt az az időszak, amikor egymás után nyitották a magyar tannyelvű iskolákat. Ugyanezt a technikát alkalmazták az 1977-es és az 1992-es népszámláláskor is. Az 1950-es évek közepét megelőzően az erdélyi kutatók széles körű etnográfiai gyűjtést folytattak Moldvában. Ezek eredményeinek publikálására azonban, néhány kivételtől eltekintve, már nem volt mód. Az 1960-as, 1970-es években a csángókról szóló napi- és hetilapcikkek elsősorban azzal foglalkoztak, hogy milyen nagy mértékben „modernizálódik” Bákó és Románvásár vidéke. Az 1980-as években már gyakorlatilag nem jelenhetett meg csángókkal kapcsolatos tudományos publikáció, viszont a román tudomány hivatalos ideológiájává vált Dumitru Mărtinaș nézete a csángók eredetéről (1985). E szerint a csángók valójában elmagyarosított románok, éppen ezért minél előbb vissza kell kapniuk „eredeti” nemzetiségüket és nyelvüket, a románt. A csángókat igyekeztek hermetikusan elzárni Erdélytől. A csíksomlyói búcsúra utazókat megverték, megfélemlítették. Volt, akit azért figyeltettek és zaklattak folyamatosan, mert Erdélyben táncház-találkozókon vett részt; egy öreg deákot (vallási vezetőt) kémkedéssel vádoltak meg, s a házkutatás után a Securitate az idős ember magyar lakodalmas verseket tartalmazó füzetét és 19. századi magyar énekeskönyvét vitte magával. Kallós Zoltánt koncepciós perben elítélték, az akkori bukaresti magyar nagykövet szerint egyértelműen politikai motivációból, különösen csángó kutatásai zavarták a hatalmat. Kallóst a nyugati emberi jogi szervezetek és a média tiltakozására végül kiengedték, de az 1980-as években tovább erősödött a magyarországi és erdélyi kutatók, látogatók addig is gyakorolt zaklatása, akár bántalmazása. A romániai fordulatot megelőző évekre Moldva lényegében bezárult a magyarok előtt. Politikai képviseletről, anyanyelvi oktatásról ilyen körülmények között szó sem lehetett. 1945 és 1989 között mindössze egyszer, 1973-ban jutott el a hivatalos magyar diplomácia Bákó néhány falvába. A bukaresti magyar nagykövetség három munkatársának beszámolója nyomán a nagykövet ugyan ijesztőnek ítélte az asszimiláció erőszakosságát, mégis úgy vélte, hogy a csángókkal kapcsolatban semmiféle kérdést nem kívánatos hivatalosan fölvetni a román államnak. A magyarországi és az erdélyi ellenzéki csoportok tettek néhány kísérletet arra, hogy fölhívják a pápa és a világ figyelmét a csángók jogfosztottságára, de próbálkozásaik nem keltettek visszhangot. A csángókat tehát még azok a kisebbségi jogok sem illették meg soha, amelyeket a szocialista Románia többi kisebbsége úgy-ahogy megkapott. Szakirodalom Mărtinaş, Dumitru: Originea ceangăilor din Moldova. 1985. Mikecs László: Csángók. 1989 Szász Zoltán. A románok története. 1991. Vincze Gábor: Asszimiláció vagy kivándorlás? 2004. Sándor Klára nyest.hu Erdély.ma 2015. május 11.KISEBBSÉGBEN: Gondolatok a moldvai csángók nemzeti identitásárólKik vagytok, csángók? Kik vagytok? Csángók? Bár a hetvenes években annak a kérdésnek a megválaszolása is problémát okozhatott egy egyetemre felvételiző diáknak, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek,[1] mintha a csángókkal ma sem tudna mit kezdeni a mindenkori magyar közgondolkodás – akár a trianoni Magyarországon, akár a Székelyföldön. Írásomban a csángók identitásával kapcsolatos kutatások, tanulmányok megállapításai alapján igyekszem néhány szempontot, gondolatot megfogalmazni a „csángókérdésről”. Elcsángált magyarok vagy csángósított románok? A csángók eredetére többféle elmélet született. A legvalószínűbb és a magyar tudományos közmegegyezés szerinti változat arról szól, hogy a Moldvában élő, csángó névvel illetett népcsoportok ősei a Kárpátok másik oldaláról (tehát nyugatról) áttelepült, magyarul beszélő emberek voltak, ám az idők folyamán kultúrájukra, nyelvükre és szokásaikra hatással volt az őket (falvaikat) körülvevő román közeg. Egy másik, a román közgondolkodásban szinte kizárólagossá vált teória szerint viszont a csángók elmagyarosodott románok (a legelterjedtebb nézet szerint még a Kárpátokon innen – részint „természetes” módon, részint kényszer hatására – elmagyarosodtak, de sokat megőriztek román szokásaikból, majd – talán épp a magyar elnyomást el nem bírván viselni – települtek át Moldvába). Alapvetően négy különböző népcsoportot illetünk a csángó megjelöléssel. Egyrészt a Brassó környékén, a Barcaságban élő, ún. „hétfalusi” csángókat. Ők székely származásúak, a 14. században szegődtek a brassói szászok jobbágyaivá, lutheránus hitre tértek, de nyelvüket és hagyományaikat megtartották. Másrészt a történelmi Csík vármegye keleti részén, a Tatros völgyében élnek a gyimesi csángók, akik a korábban Moldvába menekült, illetve az Erdélyben maradt székelyektől eredeztethetők. Ők többségükben a 18. század óta élnek ezen a területen. Dévai csángók alatt is egy székely néptöredéket értünk, mely csoport tagjai az 1880-as években Bukovinából települtek Déva vidékére. Ők magukat csángónak vallják (míg más bukovinai székely csoportok a székely megjelölést alkalmazzák magukra, a csángó „besorolást” pedig elvetik). Végül a legnagyobb csángó népcsoportot a moldvai csángók jelentik.[2] Lükő Gábor nyomán a néprajztudomány a moldvai csángókon belül további három csoportot különböztet meg: az északi csángókat (Románvásártól északra élnek, többségük nyelvileg mostanra elrománosodott); a déli csángókat (Bákótól délre), valamint a legnagyobb csoportot, a székely eredetű székelyes csángókat (ők a Tatros, a Tázló és a Szeret folyók valamint mellékpatakjaik völgyeiben élnek).[3] A moldvai magyarok létezését még a hivatalos, nacionalista román statisztika sem tudta teljesen eltagadni (bár mint említettem, őket is román eredetűnek igyekezett beállítani). Az 1930-as román adatok szerint akkor csaknem huszonnégyezer magyar anyanyelvű ember élt Moldvában, ebből valamivel több, mint húszezer volt – szerintük – magyar nemzetiségű.[4] Ezek nyilvánvalóan erősen kozmetikázott adatok voltak, ám a kommunizmus, majd nacionálkommunizmus időszakában még az erőszakos asszimilációnál is sikeresebbnek bizonyultak a statisztikusok a csángómagyarok „eltüntetésében”. A második világháborút követő években – amikor például a Kárpátokon innen magyar autonóm tartomány alakulhatott – a moldvai csángóság életében is bíztató szakasz következett. A csángókat a román állami vezetés részéről is a magyar nemzetiség részének kezdték tekinteni, az iskolákban magyar nyelvű tagozatok indultak, és a toleráns hozzáállás iránti reményt táplálta, hogy Bákóban magyar nyelvű tanítóképző létesülhetett. A templomokban sem volt ritka a magyar szó. A magyarok érdekvédelmi és politikai szervezete, a Magyar Népi Szövetség a csángó falvakban irodát is nyithatott. Ám pár év elteltével annál kiábrándítóbb lett a folytatás. Az l950-es évek közepétől erőszakos asszimilációs intézkedések kezdődtek. Valamennyi magyar iskolát és óvodát bezárták, de még a templomokban is tilos volt az „ördög nyelvén” beszélni. A magyar öntudatú csángókat üldözték, s nemcsak a magyarországi, de az erdélyi magyarokkal való kapcsolattartásukat is büntették.[5] Az asszimiláció és üldözés nem múlt el nyomtalanul: az 1950-es években a Magyar Népi Szövetség becslései szerint 60 ezer volt a moldvai magyarok lélekszáma, azonban a hivatalos összeírás ekkor alig több mint 17 ezer magyarról szólt (1956). 1966-ban 8 ezer 300-ra, 1977-ben 4 ezer 200-ra, míg 1992-ben összesen 2165-re tették a moldvai magyarság létszámát,[6] ami nyilvánvaló képtelenség. A moldvai csángók ügyében is új fejleményeket hozott a rendszerváltás. Ők is érdekvédelmi szervezeteket alakítottak, magyar nyelvű újság alapítását és magyar nyelvű vallásgyakorlás, oktatás lehetőségét kezdeményezték. Ezen a téren ugyanakkor meg kell küzdeniük az állami és helyi szervek, illetve papság elutasító magatartásával.[7] Ma már a határok átjárhatók, a tudományos módszerek finomodtak, elvileg mindenkihez egyenként be lehet kopogtatni, és meg lehet vizsgálni, milyen nyelven ért vagy beszél, s meg lehet kérdezni tőle, milyen nyelvi, etnikai, illetve nemzeti közösséghez tartozónak érzi magát. Mégis – továbbra is – a legnagyobb vitát kiváltó kérdés, hogy hányan is vannak a – magyarul beszélő, illetve a magyart anyanyelvként használó – csángók. A csángó-vita igazi (nem tudományos!) tétje ugyanis mind magyar, mind román részről ez: ők magyarul beszélnek-e egyáltalán, és ők magyarok-e egyáltalán. Szinte általános magyar vélemény szerint teljesen egyértelmű, hogy – hacsak nem történt teljes nyelvváltás – a magyar nyelv egy archaikus formájáról, illetve dialektusáról van szó (akkor is, ha ez keveredik például a modern kor román nyelvből átvett kifejezéskészletével). Nincs ugyanakkor teljes konszenzus e tekintetben a magyar nyelvészek között. A „nem románul beszélő” csángók nyelvét a magyar nyelvészek döntő többsége magyar nyelvi rendszerként kezeli ugyan, de mindenekelőtt Sándor Klára szakmai álláspontja szerint a csángó nem magyar nyelvjárás, hanem önálló nyelv. Ha ez a vélemény általánosan elfogadottá válna, a magyar (irodalmi) nyelv csángók körében történő oktatásának jog- és célszerűsége is megkérdőjeleződhetne.[8] A román többségi álláspont szerint külön kell választani a nyelvet és az identitást, így például ha valaki magyarul beszél, még nem feltétlenül magyar; aki csángó, és nem románul szólal meg, még nem feltétlenül magyarul beszél. Első hallásra ennél is megdöbbentőbb számunkra, hogy amint látni fogjuk, a csángók többsége – legalábbis látszólag – mintha a románok álláspontját osztaná ebben a kérdésben. Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994 és 96 között végzett kutatása szerint Moldvában – 83 településen – mintegy 60 ezerre tehető azon katolikus csángók száma, akik valamilyen mértékben ismerték, beszélték a magyar valamely tájnyelvi változatát, de az (álláspontja szerint magyar származású) katolikus csángók többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. Az azóta eltelt másfél—két évtizedben a helyzet – nem túl meglepő módon – csak romlott. A moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Szucsáva megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 ezer fő volt. Tánczos Vilmos 2008 és 2010 között végzett újabb kutatásai szerint a feltételezhetően magyar eredetű katolikus csángó népesség említett létszámából mindössze 21 százalék, azaz már csak 48 ezer 700 fő beszéli valamilyen szinten a helyi magyar tájnyelvet. Ezek közül anyanyelvi szinten 26 ezer fő (11%), míg „második nyelvként” 22 ezer 700 ember (10%) beszél magyarul Moldvában. Ha ezt kiegészítjük az asszimiláció előrehaladott fokára eljutott, már csak passzív nyelvismerettel rendelkezőkkel (15 ezer fő, 6%), akkor azt kapjuk, hogy nyelvileg teljesen elrománosodott a csángók csaknem háromnegyede (73 százalék), ami több mint 168 ezer személyt jelent.[9] A 2011-es román népszámlálás persze nem tükrözi ezt a helyzetet, a hivatalos statisztika szerint a legtöbb magyar Bákó megyében él, itt 0,7 százalék a magyarság aránya (4200 fő) és 0,1 százalék a csángóké (829 lélek),[10] ami bár valamivel több, mint amit korábban „mértek”, de nyilván messze van az igazságtól. Csángó identitás – csángók identitása A történelmi-földrajzi-kulturális különbözőség miatt kijelenthető, hogy egységes csángó identitás nem létezik, pontosabban: az általunk csángónak nevezett / gondolt (minősített?) személyeknek nincs egységes (etnikai, nyelvi, társadalmi stb.) csoporttudata. Voltaképpen, amikor a csángókérdést magyar szemmel vizsgáljuk, és azokat vesszük számba, akik – meggyőződésünk szerint – magyar nemzeti, nyelvi, kulturális gyökerekkel rendelkeznek, a római katolikus vallást mint jellemzőt hívjuk segítségül. Azaz: (magyar származású) csángó az, aki római katolikus vallású, míg a (román eredetű) román népesség a görögkeleti (ortodox) hitet vallja. Külföldről (nem Romániából) nézve a kérdés korántsem egyszerű. Ezt mutatja a román—magyar csángóvita európai tanácsi „lezárása”, amely természetesen nem tett véglegesen pontot az ügy végére, különösen mivel egyik fél (román és magyar) sem lehetett maradéktalanul elégedett az ET 2001-ben elfogadott jelentésével, illetve ajánlásával, hiszen a dokumentum sem magyarnak, sem románnak „nem mondta ki” a csángókat. Az ET-ajánlás a következőket tartalmazta: 1. Biztosítani kell az anyanyelven történő oktatás lehetőségét a román alkotmánynak és az oktatási törvénynek megfelelően. Ezzel párhuzamosan osztálytermeket kell biztosítani a helyi oktatási intézményekben, valamint a falvakban a csángó nyelvet oktató tanárokat fizetésben kell részesíteni. 2. A csángó szülőket tájékoztatni kell a román oktatási törvényről és felvilágosítást adni részükre a nyelvekre vonatkozó rendelkezések alkalmazásának módjairól. 3. Lehetőséget kell nyújtani ahhoz, hogy a csángó falvak templomaiban a római katolikus szertartásokat csángó nyelven tarthassák, valamint tegyék lehetővé a csángók részére, hogy a vallásos énekeket saját anyanyelvükön énekeljék. 4. Valamennyi csángó szervezet kapjon hivatalos elismerést és támogatást. Különös figyelmet kell fordítani a csángó kisebbség szabályszerű összeírására a következő hivatalos népszámlálás alkalmával. 5. Fejleszteni szükséges a modern tömegkommunikációs eszközökhöz való hozzájutást. A csángó szervezeteket részesítsék pénzügyi támogatásban a rendelkezésre álló alapok mértékében, hogy segítséget kapjanak saját identitásuk aktív kifejezéséhez (különös tekintettel egyhavonta megjelenő folyóiratra, illetve egy helyi rádióállomás működtetésére). 6. Speciális programokat kell kidolgozni a csángó kultúra támogatása érdekében, a kisebbségek megismerését és tiszteletben tartását célzó programok keretében. Nemzetközi tanácskozásokra és szakértői találkozókra van szükség a csángók kultúrájának tanulmányozása érdekében. 7. Tájékoztatási kampányt kell indítani Romániában, amely bemutatja a csángó kultúrát, valamint a többség és a kisebbségek közötti együttműködés előnyeit. 8. Megfelelő leírást kell készíteni a csángók nyelvi és néprajzi sajátosságairól. 9. Szükséges a térség gazdasági megújulásának elősegítése, például kis- és középvállalkozások létesítésével a csángó falvakban.[11] A csángókkal foglalkozó (magyar) szakirodalomban alapvető álláspont, hogy a moldvai csángó népcsoportnál a 19. századi értelemben vett polgári nemzetté válás folyamata nem történt meg. Bár az sem állítható, hogy a csángónak nevezett népcsoport minden tagjára jellemző a prenacionális közösségi identitás (hiszen az évszázadok alatt azért hozzájuk is eljuthatott a román, illetve magyar nemzeti gondolat), a többségükre ez ímindenképpen igaznak mondható.[12] A moldvai csángó ember közösségi identitásának első számú és legfontosabb eleme a római katolikus hit. (Mi magunk is elsősorban a római katolikusok száma alapján tudunk a magyar eredetű népességre következtetni.) Ebben az identitásértelmezésben a vallás a csángókat meg is különbözteti az általuk ma is oláhoknak nevezett népességtől, akik tehát ortodox vallásúak. Itt jön az újabb probléma: az identitás második eleme ugyanis az államhoz tartozás. Azt minden csángó tudja, hogy jelenleg Románia területén él, vagyis állampolgársága tekintetében román. A román szó tehát – ebben az értelemben – az államhoz (mint nagy, jogokkal és kötelezettséggel járó közösséghez) tartozást jelöli, és ilyen szempontból – prenacionális felfogásban – nem azonos az (etnikai, kulturális, vallási identitástartalmat hordozó) oláh megjelöléssel. Mindezt „tetézi” a román nacionalista felfogásban „nevelt” helyi római katolikus papság által másfél évszázada terjesztett hibás etimológia. E szerint a „romano catolic” („római katolikus”) és a „român catolic” (román katolikus) gyakorlatilag ugyanazt jelenti. Ez utóbbi „érv” általános érvénnyel határozza meg a csángók identitását. „Romániában élek, egyszersmind román katolikus vagyok” – ilyen egyszerűen is összefoglalható a moldvai csángók jelentős részének önazonosság-tudata még akkor is, ha – mint láthatjuk – ők ezt máshogy értelmezik, mint mi.[13] Ide kapcsolódik a (lehetséges) csángó identitást vizsgáló Simon Boglárka megállapítása: „Bár vallási hovatartozásuk a csoportszolidaritás legerősebb komponensét jelenti, ez nem kapcsolódik össze az etnikai határképzés nyelvi vonatkozásaival, amely a kettős elhatárolódás és kettős azonosulás pólusai között ingadozik, s legfőbb lényegét e köztesség (a mindkét helyre, de sehova sem tartozás) felismerése képezi, illetve annak a folyamatos tudatosítása, hogy kétnyelvűségük kettős nyelvi hátránnyal jár együtt – habár románul és magyarul is tudnak, egyik nyelvet sem beszelik olyan jól, ahogyan azt (szerintük) a valódi románok és magyarok teszik.”[14] A kutató a Bákó megyei település, Frumósza (Frumoasa) „csángó” lakosságát vizsgálta – a faluban egyaránt élnek katolikus csángók és ortodox románok, és arányuk is kiegyensúlyozott. Az itt szerzett tapasztalatokat persze nem lehet teljes egészében „rávetíteni” sem a kizárólag magyar nyelvű lakossággal rendelkező csángó falvakban élők, sem pedig a már más településen élő, románul beszélő katolikus vallású emberek önazonosság-tudatára, mégis sokat elmond a csángók identitás-dilemmájáról. A román elemekkel kevert csángó nyelvhasználat ugyanis nyelvi kisebbrendűséget eredményezhet a standard magyar nyelvet beszélőkkel (vagy akár a székelyekkel) szemben (ami miatt velük a kommunikációs probléma kiküszöbölésére vagy a kigúnyolás elkerülésére eleve románul beszélnek), miközben helyi szinten is évtizedeken át érezhető volt a nyomás mind egyházi, mind állami és helyhatsági részről a (nyelvi) románosítás irányába. Ám mivel nyelvi kisebbrendűség a románokkal szemben is felmerülhetett, miközben a közösségen kívüli moldvai érvényesülés útja a román nyelv elsajátítása volt, lehetséges túlélési stratégiaként jelentkezhetett a nyelvváltás: az egymás között „csángóul” beszélő szülők gyermekeikhez románul szóltak, s ők az iskolában is értelemszerűen románul tanultak. Ha „el is hallották” szüleiktől a csángó(magyar) nyelvet, ha valamilyen szinten maguktól el is sajátították azt, anyanyelvüknek már a román számított. Persze a rendszerváltás után, s különösen az elmúlt egy-másfél évtizedben ellentétes előjelű folyamat is megindult (erről a későbbiekben részletesen is szólok), Simon Boglárka szerint a frumószai katolikusok „csángóságának” lényegét „egy köztes, kevert, »se nem román, se nem magyar« identitás jelenti, amely a saját csoport és a »mások« interakciói során” alakul, illetve változik”.[15] Általában is elmondhatjuk, hogy ha az identitásválasztást az „anyanyelvi tudatra” szűkítenénk, akkor sem jutunk előrébb a csángók identitásának meghatározásához. Biztosan létezik magyar, román és csángó anyanyelvi tudat is az általunk csángónak nevezett népességen belül[16], de a kettős vagy többes nyelvi identitás (magyar—román—csángó különböző kombinációi) sem valóságtól elrugaszkodott lehetőséget jelentenek. Ha a nyelvi szempontokon túl a csángók tágabban értelmezett (etnikai) identitását vizsgáljuk, és a lehetséges „csángó identitással” kezdjük, akkor sem feltétlenül ugyanazt érti mindenki alatta. Egyrészt a csángó identitás létezhet a „prenacionális” (már részletezett) formában, másrészt megjelent a csángó nemzeti identitás is. Még arra is van példa – ha ez nem is tömegesen fordul elő –, hogy románul beszélő fiatalok megpróbálják „felfedezni” őseik szokásait, hagyományát, így valamilyen szinten (újra) vállalják csángó gyökereiket, egyfajta „másodlagos önazonosság-tudatként”. És természetesen arról a – számunkra, magyarországi magyarok számára – legkézenfekvőbbnek tűnő eshetőségről se feledkezzünk meg, hogy valaki elsősorban a magyar nemzethez tartozónak érzi és vallja magát, és e kereten belül értelmezi csángó mivoltát.[17] A magyar szempont A romániai magyar szervezetek és értelmiség, nemkülönben magyarországi civil szervezetek és a magyar állam – magyar szemszögből teljesen érthető módon – igyekezett és igyekszik tenni a csángómagyar kultúra védelmében, a nyelv megőrzéséért, a magyar identitás tudatosításáért, kialakításáért, megtartásáért. A rendszerváltást követő évek suta próbálkozásai után az utóbbi évtizedben professzionálisabb és eredményesebb kísérletek történtek ezen a téren. Például a Bákó megyei tanfelügyelőség beadta derekát: a már említett Frumószán a szülők – többéves sikertelen próbálkozás után – végül elfogadta kérvényeket, így 2003 szeptemberétől a frumószai iskolában egy – különböző életkorú gyermekekből álló, összevont – „osztály” heti három órában kezdhetett magyarul tanulni. Emellett tovább folytatódott a magyar nyelvoktatás korábbi, nem iskolarendszerű formája is: a tanár házában hét közben a magyar standard nyelvváltozat elsajátítására kaptak lehetőséget a nebulók szóban és írásban. De Nyisztor Ilona népdalénekes vezetésével a helyi csángó folklórt is új életre keltették. S harmadik lehetőségként – ahogyan a megelőző években – ezután is megmaradt a gyerekek Székelyföld iskoláiba irányuló migrációjának és ottani nyelvtanulásának lehetősége. Frumósza egyébként – minden vita és probléma ellenére – a bíztató kezdetek után továbbra is eredményes a csángó gyermekek oktatásában: tavaly már heti 18 órában 88 gyermek tanult magyarul az iskolában.[18] Legutóbb a Teleki Alapítvány megbízásából Papp Z. Attila, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének igazgatója vezetésével folyt olyan tudományos kutatás, mely a szórványmagyar – benne a csángó – oktatás hatékonyságát vizsgálta. A kutatásból kiderül, hogy a Csángó Oktatási Program keretében a 2012/2013-as tanévben 26 helyszínen folyt magyar oktatás. Külön örvendetes, hogy ebből 18 esetben állami iskolában, fakultatív órák keretében, önálló tantárgyként tanulták a csángó gyerekek a magyar nyelvet. Iskolán kívül 1700–1800, az állami oktatási rendszer keretein belül pedig mintegy 1050 gyermek tanult magyarul.[19] Csángó vagy (?) magyar (vagy…)? A csángók jeles kutatója, Tánczos Vilmos a közelmúltban borús képet festett a csángó jövőről: „A generációk nyelvtudása között (…) nagyok a különbségek, de (…) pozitív nyelvi attitűddel − legalábbis tömegméretekben − én sehol nem találkoztam, még azokban a falvakban sem, ahol még a fiatalok is beszélnek magyarul. A moldvai csángók nyelve mindenhol erősen stigmatizált és alulértékelt mind a hivatalos intézmények (egyház, iskola, közigazgatás, média stb.), mind maguk a beszélők által. Ez egyformán általános jelenség minden faluban. A csángók nyelvhez való viszonyulását természetesen jelentősen befolyásolja a felülről jövő megbélyegzés is és a helyi magyar nyelv társadalmi értékének hiánya is. Továbbá köztudott az is, hogy a csángók az általuk beszélt helyi nyelvet nem tekintik a magyar irodalmi nyelvvel azonosnak, ami ugyancsak a nyelv szimbolikus értékének csökkenéséhez vezet.”[20] A már idézett frumószai katolikusok csángó „identitásának” bonyolultsága, egyben bizonytalansága jól tükrözi a csángók elmúlt száz évének hasonló dilemmáit. Magyar? Román? Csángó? Köztesség? Kevertség? Mintha maguk sem tudnák, és fenntartják az identitás felülírásának bármikor alkalmazható lehetőségét.[21] Hiábavalóak tehát a magyar anyanyelv és a hagyományok? Sok esetben – legalábbis az identitás megvallásakor – úgy tűnik, igen: a román nyelven folyó mise, a román államhoz való ösztönös lojalitás következtében valamint a modern nemzettudat hiánya folytán önként vallja magát románnak még az is, aki egyébként tiltakozik az ellen, hogy ő oláh lenne… „A moldvai csángók között különböző – de nem egyforma intenzitással érvényesülő – nemzeti ideológiák harca zajlik. Ezek egy része a román, más része a magyar nemzetbe igyekszik a csángó etnikai közösséget beépíteni, de vannak olyan „nemzet utáni” (posztnemzeti) ideológiák is, amelyek az önálló csángó etnikai identitás megerősítését szorgalmazzák. A fenti fogalmi bizonytalanságok és esetlegességek miatt a hivatalos népszámlálási eredmények nem alkalmasak arra, hogy akár az anyanyelv, akár az etnikai identitás vonatkozásában jogalapot vagy tényalapot jelentsenek a moldvai csángókra vonatkozó cselekvési programok kidolgozásához és vélekedések megfogalmazásához egyetlen olyan területen sem, amely a népcsoport etnokulturális sajátosságaival kapcsolatos” – állapítja meg a sokat idézett Tánczos Vilmos egy tanulmányában.[22] Magyar szívvel és magyar szemmel vizsgálva a csángó-ügyet mindehhez hozzátehetjük: nem lehet kérdés, hogy támogatni kell anyanyelvi oktatásukat éppúgy, mint hagyományaik, kultúrájuk megőrzését. És talán lehetünk annyira önzők, hogy – ha tehetjük – segítsük elő, hogy a csángómagyar identitás megerősödjön, illetve tudatosodjon mindazokban, akik – mert ezt mi magyar szemmel és magyar szívvel tudjuk – mind nyelvileg, mind kultúrájukat és tradícióik jelentős részét tekintve a magyar nemzethez tartoznak. Haág Zalán a Pécsi Tudományegyetem Politikatudományi Doktori Iskolájának hallgatója. [1] Für Lajos: Milyen nyelven beszélnek a székelyek? Tiszatáj, 1972. 8. sz., 57-66. [2] Halász Péter: A moldvai csángó magyarok. Tudósítás a külső magyarokról, Rubicon, 1990/6, https://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_moldvai_csango_magyarok_tudositas_a_kulso_magyarokrol/ (letöltés ideje: 2015. 04. 10.) [3] Uo. [4] Uo. [5] Diószegi László: A moldvai csángók története és jelene 3., www.csango.hu/download/dioszegi-tanulmany.doc (letöltés ideje: 2015. 04. 06.) [6] Diószegi 1. [7] Diószegi 3. [8] Pusztay János: A madárnyelvű nép: a csángók, Magyar Szemle XXI. évf. 11-12. sz., 2012. december, https://www.magyarszemle.hu/volume/2012_6 (letöltés ideje: 2015. 04. 20.) [9] Bakk-Dávid Tímea: Intenzív nyelvcsere. 43 ezren beszélnek még magyarul a moldvai csángó falvakban (interjú Tánczos Vilmossal), Transindex, 2011. március 15., https://itthon.transindex.ro/?cikk=13851 (letöltés ideje: 2015. 04. 15.) [10] Forrás: Wikipédia, https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A1k%C3%B3_megye (letöltés ideje: 2015. 04. 15.) [11] ET 1521/2001-es ajánlás https://assembly.coe.int/Main.asp?link=/Documents/AdoptedText/ta01/EREC1521.htm (letöltés ideje: 2015. 04. 15.) [12] Tánczos Vilmos: „Hát mondja meg kend, hogy én mi vagyok!” A csángó nyelvi identitás tényezői: helyzetjelentés a 2011. évi népszámlálás kapcsán, 83-84. https://www.prominoritate.hu/folyoiratok/2012/ProMino12-3-06-Tanczos.pdf (letöltés ideje: 2015. 04. 17.) [13] Tánczos 83-90. [14] Simon Boglárka: Hogyan „boldogulnak” a csángók? Az identitás kinyilvánításának versus elrejtésének stratégiái egy moldvai közösségben. Erdélyi Társadalom, 3. évf. 1. sz., 2005, 12-13. https://erdelyitarsadalom.adatbank.ro/pdfdok/et5_2k5_1_tanulmany_1_1.pdf (letöltés ideje: 2015. 04. 15.) [15] Simon 25. [16] Pusztay. [17] Tánczos 92-99. [18] Simon 21. és Merre tovább, csángó oktatási program?, ErdélyMa.hu, 2014. augusztus 29., https://erdely.ma/oktatas.php?id=171373&cim=merre_tovabb_csango_oktatasi_program (letöltés ideje: 2015. 04. 20.) [19] Ezek a csángó oktatási program buktatói, MagyarSzóOnline, 2014. január 22., https://www.maszol.ro/index.php/hatter/23833-ezek-a-csango-oktatasi-program-buktatoi (letöltés ideje: 2015. 04. 20.) [20] Bakk-Dávid Tímea: Intenzív nyelvcsere. 43 ezren beszélnek még magyarul a moldvai csángó falvakban (interjú Tánczos Vilmossal), Transindex, 2011. március 15., https://itthon.transindex.ro/?cikk=13851 (letöltés ideje: 2015. 04. 15.) [21] Simon 14. [22] Tánczos 110-111. maszol.ro 2015. augusztus 13.A székely-magyar Unicode-háború 1. – A Bulldog szövetsége és annak széthullása2015 júniusától része a világ különféle írásait egységes rendszerbe foglaló Unicode-nak a székely írás. Hosszas belharcok után eldőlt, hogy Old Hungarian lesz a neve, nem Rovas, és nem tartalmaz olyan jeleket, amelyek nem mutathatók ki a székely írás emlékeiből. A székely írás szabványosítását 17 éve javasolta először Michael Everson, s most az ő kissé módosított, 2012-ben benyújtott javaslata nyert. 17 évig tartott, míg a székely írás az első javaslattól eljutott odáig, hogy bekerült a Unicode-rendszerbe: mostantól elvben szabadon vágtázhatunk a digitális steppén, amit valaki képernyőre ró az egyik gépen, az akadályok nélkül jelenik meg a világon bárhol. Abban nem lehetünk biztosak, hogy ezzel vége a 2008 óta zajló csatáknak a székely írás modernizált változatainak használói között, de a nemzetközi szabvány mindenesetre megszületett, és azok örülhetnek, akik az Old Hungarian ’régi magyar (írás)’ elnevezést és a hagyományokhoz szorosabban kötődő jelkészletet támogatták a Rovas ’rovás’ elnevezéssel és a kibővített jelkészlettel szemben. Mi az a Unicode, és ki a Bulldog? Nem volt még olyan régen, hogy a magyar idézőjelek helyett valami egészen más jelent meg az internetes oldalakon, és igen sokáig szenvedtünk az ű és az ő megjelenítésével is: hiába volt a mi gépünkön olyan betűkészlet, amely tartalmazta ezeket, nem volt rá garancia, hogy másoknál ne valami zagyvaság jelenjen meg helyettük. Szerencsére mára megszabadultunk ezektől a nyűgöktől, mert a más latin betűs ábécékből hiányzó magyar betűk is bekerültek a Unicode rendszerébe, kaptak egy azonosító számot, s ez alapján a világon bármelyik számítógép megfelelően jeleníti meg ezeket a karaktereket. Mindezt tehát egy közösen használt kódolási szabvány teszi lehetővé, a Unicode, amelyet a Unicode Konzorcium fejleszt folyamatosan: a cél az, hogy a világ összes írása megjeleníthető legyen digitálisan, és ne kelljen ehhez semmiféle speciális alkalmazás, a világon bárhol „értsék” a gépek (illetve operációs rendszereik) ezeket a kódokat. A Unicode tehát valójában olyan betűkódolási szabvány, amely a Nemzetközi Szabványügyi Szervezet (ISO) és a Nemzetközi Elektrotechnikai Bizottság (IEC) közös, ISO/IEC 10646 szabványához igazodik. 2015 júniusától a Unicode 8.0 van érvényben, ez összesen 129 írás karaktereit tartalmazza, köztük a székely íráséit is – Old Hungarian néven. A székely írás első szabványosítási javaslatát 1998-ban dolgozta ki Michael Everson, akit a világ legelszántabb digitálisszabvány-gyártójának nevezhetünk: több száz, mindenféle írásokra vonatkozó javaslatot nyújtott már be, számtalan írás szabványosításában működött közre, a Unicode Bulldog-díjának birtokosa, merthogy olyan elánnal végzi a különféle írások szabványosítását. A 2004-ben kapott Bulldog-díj valódi elismerést takar, az Egyesült Államokban született, de már hosszú ideje Írországban élő Eversont a világ vezető íráskódoló szakemberei között tartják számon. Everson különben saját bevallása szerint Tolkien révén került közel a germán nyelvtörténethez, később az Arizona Egyetemen szerzett alapdiplomát, majd a UCLA-n tanult indoeurópai összehasonlító nyelvészetet. Nem sokkal később települt Írországba, azóta ott él. Manapság elsősorban írások szabványosításával, fontok tervezésével foglalkozik, és van egy kiadója, az Evertype, amely eddig már csaknem másfélszáz könyvet adott ki, jelentős részüket valamilyen kelta nyelven, de a mesterséges nyelvek is igen érdeklik a tulajdonost, mert volapük és eszperantó nyelvtan, illetve szótárak is vannak a kiadványok között – a Lewis Carroll iránti tiszteletből pedig számos nyelven megjelentették az Alice Csodaországbant. Mordori fellegek Everson 1998-ban két javaslatot is kidolgozott a székely írás digitális szabványosítására, akkor még Hosszú Gáborral együttműködve, legalábbis az ő segítségét is használva. A második javaslat az első kisebb módosítása volt, ezek a székely írás történeti emlékeiből többé-kevésbé rekonstruálható alapábécét tartalmazták, kiegészítve a hosszú magánhangzók jeleivel (ezek többsége egészen kései fejlemény, még Magyar Adorján ábécéjében is csak az á-nak és az é-nek volt önálló jele), valamint az 1, 5, 10, 50, 100, 1000 számjelével. Everson már ekkor az Old Hungarian elnevezést javasolta – később ez a név lett az ellentétek egyik oka. 1998-ban aztán valamiért elaludt az ügy. Tíz évvel később viszont valóságos javaslat-boom következett be: Everson ekkor már Szelp Szabolccsal, a bécsi egyetem finnugor tanszékének doktoranduszával közösen nyújtott be két javaslatot. (Szelpet onnan ismerhetik a székely írás iránt érdeklődők, hogy a következő években azonosította a Nikolsburgi Ábécét eredetileg tartalmazó ősnyomtatványt.) Egyik javaslatukat augusztusban, a másikat októberben nyújtották be, de közben szeptemberben készített egy tervezetet Bakonyi Gábor, és szintén októberben egyet Hosszú Gábor, a Magyar Rovásírók Közösségének javaslataként. Ez a fölbolydulás már a néhány év múlva bekövetkezett jóval nagyobb csatározások előzménye volt. Pedig az elején úgy tűnt, hogy simán megy majd minden. 2008. július 12-én találkoztak egymással azok, akik valamilyen módon érintve voltak a kortárs használat terjesztésében, illetve korábban már voltak a székely írás szabványosítására javaslataik. Az összejövetel megszervezésére egy beszámoló szerint Everson kérte meg Hosszú Gábort, mert szerette volna a magyar rovásbarátokkal megismertetni Szelp Szabolccsal együtt készített javaslatát. A tanácskozás sikerrel zárult: az Ómagyar Kultúra Baráti Társaság Rovás Szakosztályának nevében Libisch Győző, a Forrai Sándor Rovásíró Kör nevében Friedrich Klára és Szakács Gábor, és a székely betűk digitalizálásával már korábban is foglalkozó Hosszú Gábor a legnagyobb egyetértésben írták alá, hogy támogatják a megállapodásban Runic Standard-nek nevezett jelkészlet szabványosítását. A megbeszélésen jelen voltak a föntieken kívül mások is: a két javaslattevő, Bakonyi Gábor, Tisza András, a Magyarok Világszövetsége képviseletében Joó Ádám, valamint Hosszú Gábor két fő támogatója, Sípos László és Rumi Tamás is – és a híradás szerint valamennyien egyetértettek a javaslattal. Everson és Szelp augusztus elején előterjesztették javaslatukat a nemzetközi szervezet ISO/IEC JTC1/SC2/WG2 testületének (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért a 2-es munkacsoport), októberben Hosszú Gábor is követte őket, mint maga is megjegyzi beadványában, egy alapvetően eltérő koncepciójú javaslattal. A javaslatban Hosszú már Szekler-Hungarian Rovas-nak nevezte a jelkészletet, és kiegészítette olyan betűkkel, amelyeket a székely írás emlékeiben nem találunk, de a kortárs használatban – legalábbis egyes iskolák – élnek velük: külön betűt kapott a dz, dzs, q, x, y, w. Hosszú az Élő rovásnak elnevezett, 2008. október 4-én tartott tanácskozás résztvevőivel legitimáltatta a javaslatot: az ott megjelentek, beleértve a Magyarok Világszövetségét, elfogadták, hogy az írás neve székely-magyar rovás legyen a szabványban, és igent mondtak Hosszú szabványtervezetére is, amit aztán ő még aznap be is nyújtott. Pontosabban, legalábbis az egyik résztvevő, Szondi Miklós beszámolója szerint (ez Az egységes rovás című kiadványban olvasható), a Gödöllőn bemutatott javaslatban még külön szerepeltek az „idegen betűk”, az aznap beadott hivatalos előterjesztésben viszont az ábécé szerves részeként. Erről a kettősségről azonban többen csak jóval később szereztek tudomást, és kellőképpen föl is háborodtak rajta. A háború elkezdődött. A casus belli De mi is volt a kibékíthetetlenné vált ellentét oka a két tábor között? A tartalmat nézve az alapvető különbség a két javaslat között – s ez mindvégig így maradt – egyrészt a név volt, az Old Hungarian szemben a (Szekler-Hungarian) Rovassal, másrészt az, hogy az Everson–Szelp-verzió csak olyan betűket tartalmazott, amelyek kimutathatók a székely írás emlékeiből, Hosszú viszont szerepeltetett olyan jeleket (az imént soroltuk föl őket), amelyeket az 1990-es években alkottak, kifejezetten a modernizált használat kedvéért. Mindkét javaslat tartalmazott kis- és nagybetűket, megkülönböztette a rövid és a hosszú magánhangzókat, és az ábécét kiegészítette számokkal is, az 1, 5, 10, 50, 100, 1000 jelével – Hosszúnál a mai használatra hivatkozva az 500 jele is szerepelt, később ezt átvették Eversonék is. Az a bizonyos koncepcionális eltérés viszont, amelyről Hosszú is említést tett (és ismertette többször is), igen fontos, a kódolásra nézve is, és a háborúban is ez vált a gyúanyaggá. A Unicode az egyszerűség kedvéért tömbökbe csoportosítja az ábécéket: például egységben kezeli a latin ábécére épülő írásokat annak érdekében, hogy a több ábécében meglévő betűket csak egyszer kelljen kódolni, tehát mondjuk a magyar ábécé a betűje és a francia, német, olasz, spanyol ábécé a betűje egyetlen kódot kap. Így lényegében csak az egyes ábécék specifikus betűinek kell a latin alapábécéhez képest külön kód. A tömb neve a latin, s ennek alegysége a magyar, a francia, a német stb. ábécé. Hosszú javaslata az volt, hogy a székely-magyar rovás egy ilyen alegység legyen, s másik két alegységgel együtt – a Kárpát-medencei és a kazár rovással együtt – legyen a Rovas tömb része. A másik javaslatban önálló egység az Old Hungarian, nincs más írásokkal közös blokk alá sorolva. A betűkészletet illető koncepcionális eltérés pedig az volt, hogy Hosszú, arra hivatkozva, hogy az írások változnak, úgy vélte, nincs abban semmi gonosz, ha az új szükségleteknek megfelelően új betűk születnek, s ezeknek is helyet kell kapniuk a Unicode rendszerében. Az Everson–Szelp változat viszont abból indult ki, hogy kódot csak olyan betű kaphat, amely ténylegesen kimutatható az írás eredeti (történeti) változatából, s ez a hagyományhoz ragaszkodás volt fontos a rovásíró körök jelentős része számára is. A székely írás Unicode-ba emelésének folyamata a 2008-as pezsgés után leállt egy időre. 2009-ben egyetlen lényeges esemény történt: a javaslatokkal foglalkozó 2-es munkacsoport, érzékelve, hogy az írás elnevezésében nem fognak konszenzusra jutni a szemben álló felek, dublini találkozóján határozatot hozott arról, hogy legyen az írás neve Hungarian Runic. Azt remélték, hogy ezzel el lesz vágva a gordiuszi csomó. Ez ugyan, mint később kiderült, nem így volt, a hadak egy időre mégis visszavonultak, 2010-ben nem történt az üggyel kapcsolatban semmi. 2011-től annál inkább – erről lesz szó legközelebb. Sándor Klára nyest.hu Erdély.ma lapozás: 1-13
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
